A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

következetlenséggel, de mindegyiket megvalósítottuk eddig, sőt úgy lehetne mondani, hogy mennyiségileg túlteljesítettük. Bár egy picit kisebb lett volna az a túlteljesítés, most kevesebb lenne a nyögés. Amit Friss elvtárs mondott, az nem apróság, mert ha ő ezt felelősséggel ki tudja jelenteni, hogy az anyagtartalék most 13%-kal több, mint egy évvel ezelőtt volt, ez nekem még nagyobb optimizmust ad a 61-es esztendőre. Mert, ha azt mondta volna, hogy csak ugyanannyi, és egy nagyobb tervről beszél, kétségtelenül több, vagy legalábbis nagyon nehéz probléma lett volna. És így van a többi dolgokkal is. Ez egy ilyen furcsa dolog, hogy a PB-nek, a KB-nek, a Budapesti PB-nek, a kormánynak, meg a Gazdasági Bizottságnak is jobban meg kell tanulnia a gazdasági munkát, mint ahogy eddig csinálták. Itt vannak ezek a tapasztalatok. Nekünk végül is össze kell tudni szedni a dolgokat, hogy pontos választ kapjunk minden kérdésre, hogy a lényeges gazdaságpolitikai célkitűzések megvalósításában mit végeztünk. Ennek része a termelékenység növelése, a termelés növelése, a mezőgazdaság terén levő dolog, aztán a vásárlóerő növelése, a fogyasztás növelése, a reálbér, a reáljövedelem. Ezt mind sorra tudjuk venni, és oda tudjuk tartani a kiinduló ponthoz, és akkor nem lesz nehéz arra válaszolni, hogy megvalósítottuk, vagy nem, vagy hol az eltérés, és hol kell igazítani. A munkásszállással és hasonló kérdésekkel én most nem foglalkozom, mert ez most nem alapvetően döntő, és ez is olyan, hogy ha idáig ülnénk az aranyban, ez a kérdés akkor is felvetődne. Mert a kommunizmushoz közeledni jó. De hogyan közeledjünk a kommunizmushoz? Milyen úton jutunk mi a kommunizmushoz? Azzal, hogy leelőlegezzük tíz évre az ingyen szolgáltatásokat, vagy azzal, hogy egy évvel leelőlegezzük a többtermelést? Én azt hiszem, hogy a többtermelés útján jutunk közelebb a kommunizmushoz, és nem az ingyen szolgáltatásokkal és a jelképes fizetésemelés széles körű bevezetésével. Benne vagyunk mi már az utcában, mi már ezen nem tudunk változtatni. Én azt hiszem, nálunk a nyugdíjasok arányszáma a dolgozókhoz viszonyítva az egész társadalomban világrekord. Ilyen se Amerikában nincs, se a Szovjetunióban. Hát most nem kell, nem is szabad, nem is akarjuk visszacsinálni, de azért pótlólag nyomogatni kell, hogy az egész rendszer maga működjön, és ne három évig működjön, ne hat évig, hanem egy távoli perspektívája is legyen. Én azt hiszem, hogy ezeket helyes így nézni. Akkor sem kell szívbajt kapni, ha adódik egyéb kérdés, amit meg kell nézni. Például a munkásszállások dolgát. Mert jó, hát kétféle a család stb., ezt ismerjük. De vannak ott legények is, akiknek egyfelé sincs családja, vagy ha van, akkor az többfele van, több menyasszonyt jelent, vagy mi az isten. Ez egy bonyolult kérdés. Mi se a Szent István katedrálisból cseppentünk ide, a főpapi állásból, hanem valahonnan onnan jöttünk, ahonnan a Kiss elvtárs, és nem is sokkal régebben. Ezt úgy értem, hogy mi is idevalósiak vagyunk. És nem kell megijedni. Elvtársak, higgyék el, hogy a Politikai Bizottságot, a Kormányt a legnagyobb lelkiismeretesség vezeti. Mikor mi azt mondjuk, hogy nem felejtjük el a múlt tanulságait, nem akarjuk megismételni, akkor azt mindenre értjük. A dolgozók életszínvonalára is. De nálunk most olyan rendszer van, hogy minden kérdést megvizsgálunk. Amit hozzánk odahoznak, arra mi nem mondjuk egyenesen azt, hogy szó sem lehet róla. És ha van rá mód, akkor megcsináljuk. Ha nem, hát nem csináljuk meg. Ezt tudomásul kell venni. Én nem mondhatom a gazdasági embernek azt, hogy hagyjon békét a munkásszállásokkal, vagy a munkás életszínvonalát érintő kérdéssel. Hát ha ők azt mondják, hogy abszolút helyzet

73 van, hogy az évi 981