A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

legünkben, mégpedig, amint erről a KB-ülésen is szó esett, elsősorban a tőkés országok fizetési mérlegében. Ehhez járul továbbá, hogy bizonytalanná vált annak a 12%-nak — amit a mezőgazdaság hároméves tervében előirányoztunk — teljesítése. S valamelyest kisebb lesz előreláthatólag a reálbérek emelkedése is, mint különben lett volna, mert hisz a gyümölcs-, zöldségárak az utolsó hónapokban magasabbak, és előreláthatóan magasabbak is maradnak a múltévekéhez képest. Ehhez járul, hogy a népgazdaságunkon végighullámzik egy ilyen sor zavaró körülmény. A mezőgazdaságnak az összefüggései a népgazdaság különböző más ágaival részben rendkívül bonyolultak. Hogy az egyéni gazda problémánál maradjunk, hadd nyúljak vissza [a] Kádár elvtárs által idézett Hajdú megyei Polgár község példájára, egy más szempontra utalva. Éppen arra, amelyet más összefüggésben Gosztonyi elvtárs is érintett. Amíg egyéni gazdaságok vannak, tudomásul kell venni, hogy vannak bizonyos „játékszabályok", és nem vehetjük rossz néven az egyéni gazdáktól, hogy ezekkel a Játékszabályokkal" élnek, amelyek nem a népgazdaság érdekében hatnak. (Kádár elvtárs: Ezek hamisan kártyáznak.) Nem kártyáznak hamisan, becsületesen játszanak, de a , játékszabályzatban" benne van, hogy ők szabadon értékesíthetik a termékeiket. És ebbe beletartozik az is, ha a búzát a szabadpiacon 310 Ft-ért értékesítheti, akkor általában nem hajlandó 207 Ft-ért az államnak eladni. Ez ugyanaz az eset, amit Gosztonyi elvtárs elmondott a sertéssel kapcsolatban, ha 22-25 Ft-ért értékesítheti, akkor általában nem nagy a hajlandóság benne, hogy az állammal szerződjön. Nagyon helyesnek, nagyon fontosnak és szükségesnek tartom, amit Kádár elvtárs említett: ti. menjünk oda a különböző helyekre, és beszéljünk az emberekkel. De azért világosan kell látni, ez egy olyan kérdés, amely általánosságban csak agitációval és rábeszéléssel nem oldható meg. Felvetődik a kérdés, miért van ilyen magas ára a búzának? Tehát a búzaár igazodik a kukoricaárhoz. A kukoricaár azért lényegesen magasabb a mi árainknál, itt az eltérés lényegesen nagyobb, mert hisz egy 174 Ft-os felvásárlási árral szemben elmegy 250 Ft körüli piaci árban. Van egy sor olyan termelő, akinél a 350 Ft-os kukorica nem akadály, hogy megvásárolja, kifizetődik neki, mert nem úgy termeli a sertést, ahogy az állami hizlaldák, hanem úgy, hogy moslékot, sok minden egyebet használ, mivel elegendő kukoricája nincs. Gondoljunk csak arra, hogy Magyarországon néhány százezer azoknak a sertéshizlalóknak a száma, akiknek nincs földjük, akik tehát kénytelenek valami mennyiségű kukoricát vásárolni, és ha így kiegészítésként vásárolják a kukoricát, akkor 350 Ft-ot is fizethetnek. Na most, mivelhogy búzával és rozzsal is lehet takarmányozni, búzával és rozzsal is lehet állatot hizlalni, s baromfit különösen kedvezően, tehát világos, hogy nagyrészt azért vásárolnak magas áron is búzát, mert más célokra is használhatják. Kenyeret viszont három Ft-os áron az államtól vásárolják. Na most, világos az is, hogy addig, amíg ez a mi egész, mondjuk, vegyes rendszerünk fennáll, addig mi itt valami nagyon sokat döntően változtatni nem tudunk. Tudniillik a mi érdekünk természetesen az lenne, hogy ezeket a magas takarmány- és kenyérgabona- árakat letörjük, és erre egész más erőfeszítéseket tettünk és tervezünk is, és valamilyen sikert talán el is fogunk érni. De döntően addig, amíg ez a két rendszer egymás mellett van, nem érhetünk el az egyéni termelőnél valami döntő fordulatot. Azt, hogy kedvezőtlenebb feltételek mellett az állam felé értékesítse. Más a helyzet — legalábbis más kell, hogy legyen — a termelőszövetkezeteknél. Na most, azért tettem ilyen különbséget, hogy más kell, hogy legyen a helyzet, 829