A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

kifejtő katolikus egyházat igyekeztek megbékélésre bírni. így 1958-ban megállapodtak az egyháznak adandó állami támogatás mértékéről, szabályozták, és ha szűk keretek között is, de engedélyezték az iskolai hitoktatást. Hosszú szünet után ebben az évben sor került püspökök kinevezésére is. Az engedmények mellett az egyházak feletti ellenőrzést szigorították azzal, hogy a Művelődésügyi Minisztérium egyik osztályaként működő Állami Egyházügyi Hivatalt miniszteriális szintű önálló szervezetté alakították át. A forradalom leverését követő időszakban az új pártvezetés több, az egyéni gazdálkodás körülményeit javító intézkedést hozott. Ezek alapján a parasztság úgy érezhette, hogy a párt programjában szereplő kollektivizálási célkitűzés lekerült a napirendről. Maga az MSZMP vezetősége is óvatosan nyúlt ehhez a problémához. Ezt tükrözi, hogy a párt megalakulását követően kísérletet tett arra, hogy a mezőgazdaság kollektivizálását ne a sztálini, hanem az ún. magyar modell alapján valósítsák meg. Az 1957. évi agrártézisekben a valóban önkéntes és fokozatos, több évtizedre tervezett átalakítás tervét fogadták el. A békés megvalósítás addigi csekély eredményét látva 1958 decemberében a pártvezetés revideálta álláspontját és a belső politikai szempontokat előtérbe helyezve a gyors és tömeges kollektivizálás végrehajtását rendelte el. Ezzel a pártvezetés, belső vitáktól sem mentesen, akkor az ún. testvéri országok többségében is elfogadott határozathoz tért vissza, amely szerint a mezőgazdaság szocialista átszervezését pár év alatt végre kell hajtani. Mivel a pártvezetés nem bízott a magyar parasztság önkéntes szövetkezésében, ezért a falvakban szövetkezetfejlesztési bizottságokat hoztak létre. A pártfunkcionáriusokból, kijelölt gyári munkásokból és értelmiségiekből álló brigádok házrólházra járva, vitázva és nem egyszer fenyegetve kényszerítették belépésre a gazdákat. Először a módosabbakat és köztiszteletben állókat igyekeztek beléptetni. Ha a rábeszélés és fenyegetés (adóemeléssel, árveréssel, a felsőbb iskolákban tanuló gyermek kizárásával és hazaküldésével) nem járt sikerrel, a fizikai kényszer alkalmazásától sem riadtak vissza. Ez az eljárás a „más lehetőségetek nincs" elvének elfogadtatását szolgálta. Gyakran az 50-es évek elejének falusi terrorját megszemélyesítő régi párttagok agitáltak annak a kádári felső vezetésnek a nevében, amely az 1956-os forradalmat követő megtorlásokat végrehajtotta. Az erőszakosan véghezvitt változások elleni tiltakozást tükrözi az a migrációs folyamat is, amelynek során a falu lakosságának jelentős része — főleg nagyobb — városokba költözött. (Ezek száma pl. 1960-ban meghaladta a 360 ezret.) A fenti folyamatnak köszönhető, hogy 1959 és 1961 között a mezőgazdaságban dolgozó keresők száma 41%-ról 31%-ra csökkent. AZ MSZMP-nek a fenti eszközökkel sikerült elérni, hogy 1958 és 1961 között a termelőszövetkezeti tagok száma 169 ezerről 1,2 millióra nőtt, és így a parasztság 75%-a már a szocialista mezőgazdaság dolgozójává vált. A hatalom a már ismertetett módon, nem csupán a belpolitikai elszigeteltségből kereste a kitörési pontokat, hanem a külpolitikai színtereken is megpróbálta elfogadtatni magát. Ezt a célt szolgálta Kádár János első nyugati útja, amely — 1960 szeptemberében — New Yorkba, az ENSZ székhelyére vezetett. Kádár október 3-án elhangzott felszólalásában, amelyben az ország teljes körű ENSZ-tagságának helyreállítását kérte, a tavaszi amnesztiára hivatkozva kijelentette: Magyarország tiszteletben tartja az ENSZ emberjogi alapelveit. A kötetben közreadott 16 tanácskozáson terjedelmileg is a mezőgazdaság kollektivizálásának témaköre kapott kiemelt helyet, de mellette további lényeges belli