A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

En részt vettem abban a vizsgálatban, amikor a munkásosztály helyzetét vizsgáltuk Győr megyében. Itt a KB ülésén amikor tárgyaltuk, mi magunk megállapítottuk, hogy az életszínvonal emelkedést nem lehet úgy venni, hogy mindenkinek egyformán emelkedik az életszínvonala, és ezzel mindenütt rend van. Az általános emelkedésen belül vannak egyes munkásrétegek, egyes munkáskategóriák, akiknek az életszínvonala elmaradt az általános fejlődés mögött. Itt állapítottuk meg, hogy ilyenek pl. a nagycsaládos dolgozók. Én tudom azt, hogy a PB kimondta a határozatot a családi pótlék rendezésére, nem tudom hányszáz millió forinttal, de azt hiszem, elvtársak, hogy itt a teremben nem ül egy vezető sem, aki azt mondaná, hogy ezzel mi pl. a nagycsaládosok életszínvonalát felhoztuk oda, ahol az általános életszínvonal-fejlődés tart ma két és fél esztendő eredményei alapján. Tehát a nagycsaládos dolgozóknál, aztán a segédmunkások egyes kategóriáinál, a gyárakban, üzemekben, közlekedésben van még nekünk tennivalónk az életszínvonal fejlesztése terén, és csak azért említem meg ezt a két dolgot, a parlamenti meg a mostani dokumentumnak általam hiányolt szellemét, hogy jó volna azért, ha erre rámutatnánk, mert itt is úgy van elintézve, hogy fejlődött az életszínvonal, emelkedtek a bérek, a kiskereskedelem áruforgalma bővült stb., és nincs megmutatva az — én nem azt mondom, hogy konkrétan mondjuk ki, hogy hol, mit, mennyi milliót stb. akarunk változtatni, de ez elvileg veti fel —, hogy igenis a párt látja azt, hogy a tömegen belül hol vannak azok a rétegek, akiknek az életszínvonalához az elkövetkezendő idők munkájának eredményeképp hozzá kell nyúlnunk, és azt fejlesztenünk kell. Vagy itt van pl., a dokumentum megemlíti, hogy a reáljövedelem emelkedett 1958-ban. Ez igaz, no de ebben az emelkedésben voltak azért olyan disszonáns hangok is, amelyek mellett mi nem mehetünk el szó nélkül. Én csak egy tárca területéről hozok adatokat, a kohó- és gépipar területéről, nem azért, mert ez itt egyedülálló, ez minden más ipari termelő tárcára vonatkozik. Pl. 1958. negyedik negyedévében 1 780 000 túlórát használt fel a tárca. Most, ha azt vesszük, hogy a tárcához tartozó üzemek átlag órabére 7,56 Ft, és a kettőt összeszorozzuk, akkor mindjárt kapjuk azokat a millió forintokat, amelyek mi szerintünk helytelenek, hogy megtörténtek [sic!]. Mert semmilyen kormány-, semmilyen párthatározatban, -dokumentumban az nincs bent, hogy egy üzem úgy kapja meg a tervet, hogy ahhoz ennyi meg ennyi túlóra kell, hogy a tervet teljesíteni tudja. Hogy a tervek teljesítéséhez mégis ilyen nagymennyiségű túlóra kell, annak két oka van. Az egyik az objektív ok, a másik a szubjektív. Mi, a szakszervezetek, elveinkkel és a párt elveivel ellentétesen azért járulunk hozzá és engedélyezzük, én magam is — mint a Vasas Szakszervezet főtitkára engedélyeztem ezt a túlóramennyiséget —, mert számtalanszor előfordult a termelésben az, hogy egy olyan objektív akadály van, ami miatt nem lehet mást csinálni, mint túlórát adni. Ott áll az egész termék szétdobva, várnak egy alkatrészt, amit behoznak majd külföldről, ha azt nem tudják az előírt időre behozni, akkor ott már úszik minden, ott már mást csinálni, mint túlórát adni, nem lehet. Ezek az objektív okok. Szerintem ez a kisebb része, a nagyobb része azután az, hogy az üzemen belüli szervezetlenséget, amelyből tulajdonképpen különböző elcsúszások következnek, belevarrják igen sok helyen az objektív okok közé, és aztán ember legyen a talpán, aki egy ilyen éves terv teljesítésének a hajrájában ki tudja azt vakarni, hogy, kérem, melyik a reális, melyik az irreális követelés a túlórának a terén. Ezt csak azért említem meg, mert a reáljövedelem emelkedett, mert az emelkedésben benne volt pl. a túlóra is, és ez nem 50