A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

társak, hogy a gyakorlatban szinte lehetetlen ez. Ebből marakodás lesz, hogy te kapsz, mert van háztájid, én nem kapok, mert nincs. És én nem is értem egészen, amit Fehér elvtárs mondott, hogy a jó gazda gondozására bízva a háznál hagyni. Nincs ez tisztázva, elvtársak. Úgy gondolja, Fehér elvtárs, hogy a tsz tulajdonába megy át, a tsz birtokában marad, aki ott eteti? (Fehér elvtárs: Úgy!) De hát, elvtársak, hogy lehet biztosítani 250 embernél a közös takarmányt, hogy az a saját állatát ne etesse abból? Azért olyan önzetlen paraszt nincsen, ha ott van a dara, meg a széna, hogy ne etesse a saját teheneit belőle. Mibe kerül az, elvtársak? Ez egy olyan probléma, hogy szembe kell nézni vele, és nem biztos, hogy ez az egyetlen helyes és járható út. Azért vetem én fel, elvtársak, az egyszerűbb típusú termelőszövetkezeteknek a kérdését. Volt erről már egyszer szó, és akkor lekerült napirendről. Nem lenne-e előnyösebb, ha mi a következőkön gondolkoznánk: hogy amíg nem tudjuk az állatállománynak a nagyüzemi előfeltételeket biztosítani — aki valamit foglalkozott mezőgazdasággal, azt mindenki tudja, hogy a mezőgazdaság nagyüzemi kialakításának a legköltségesebb része a nagyüzemi állattenyésztésnek a kifejlesztése, modern istálló, meg egyéb —, az rendkívül sokba kerül, hisz ezek drága épületek. A mezőgazdaságot nagyüzemi előnyökkel lehet művelni bizonyos hagyományos eszközökkel. Lóval is lehet szántani, meg vetni, meg kézzel is lehet aratni, akkor is vannak előnyök, mert a vetésforgót a táblákban ki lehet alakítani. Szakembereket lehet alkalmazni, akik a föld minőségét, kiválasztását és egyebet tudják biztosítani, nagyüzemnél biztosítható, mert a barázdák, meg a különböző járdák eltüntetése sok ezer holdat jelent, szóval számtalan előnye van a nagyüzemi gazdálkodásnak azon túl, hogy a dolgozó paraszt megszok [sic!] egy bizonyos közösséget. A táblás nagyüzemi gazdálkodásnak akkor is nagy előnye van, ha az állatállományt nem tudjuk rögtön a közösbe vinni. Nem lenne-e mód, bizonyos olyan előrelépésre, hogy ahol nincs mód biztosítani a közös állatállományt, ott egy-két évre vagy háromra megmondani, addig nála marad, a takarmányt úgy tervezni, hogy az állatállományát el tudja látni nem a bevitt földje szerint, hanem az elvégzett munkaegység szerint - ezáltal a családtagját is vonzaná, hogy bent dolgozzon, hogy a háztájinál az állatokat tudja tartani, ezeknek az állatoknak egy részére a tsz igényt tartana, felvásárolná, és bizonyos akkumulációs alapot biztosítana, hogy 2-3 év alatt a tsz maga összehozna egy jelentős összeget, és az istállót fel tudná építeni. Bizonyos közös gyakorlatot szereznének, közös vezetés alakulna ki, és a közös állattenyésztéshez akkor fognának hozzá, amikor megvannak annak a feltételei, talán nem csökken, elvtársak, az állatállományunk és a hústermelésünk. Én gondolkoztam azon, hogy miért kell nekünk összehalmozni teheneket, hatot-nyolcat egy istállóba, hát ez nagyüzemi tenyésztés elvtársak? Arról volt szó, hogy ilyen nagyobb kulák istállókban 8-10-12 tehén, ez nem nagyüzemi tenyésztés, elvtársak. Az sem nagyon, hogy mi kukoricaszárból csinálunk istállót, és minden marad a régi módon, az se nagyon, de hát az közelebb van, és onnan előbbre lehet lépni. De ez nem vitte előre, de viszont feltétlenül a következő eredményt hozza. Képzeljék el az elvtársak magukat a tsz-vezetőség és az egyéni parasztnak a helyzetében! Az egyéni paraszt nem igyekszik szaporítani, mert úgyse fogunk tudni takarmányt megfelelően biztosítani, tehát ott már megáll, stagnál, ha nem is fogy, de stagnál. A tsz vezetősége a következőképpen gondolkozik: a meglévő tehenem is szanaszét van, 5-6 egy istállóban, nem igyekszem én azt szaporítani, majd egy-két év múlva. De nekünk egyéves stagnálás is, elvtársak, kiesést jelent. Hogyan lehetne ezt a 290