A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

elem benne van. Es ezenfelül igaz még az, hogy túlteljesíteni csak így szabad, de ez már igen szigorú követelmény és igen nehéz munkát is igényel. Szeretnék rámutatni egy másik vonásra. Az, hogy ezek a tervegyeztetések ilyen nagy számban már megvannak a magyar export oldaláról, például olyan cikkek részéről, mint a gépipar, ahol a termékek elhelyezése sokszor problémát okoz, ez ne vezessen félre bennünket abban a tekintetben, hogy itt még rendkívül komoly munkát kell elvégezni. Ha mi nem a Szovjetunióval, nem Csehszlovákiával, tehát nem egy politikailag baráti állammal állunk szemben, akkor mi ilyen tömegben, ilyen volument előre elhelyezni, anélkül, hogy bemutattuk volna ezeket a termékeket, nem tudnánk. Itt lényegében arról van szó, hogy előlegeznek egy csomó helyen bizalmat irántunk, az ő tervüknek bizonyos kockázatával. A Szovjetunió például az élelmiszeriparának egy nagy részét nekünk előlegezi, hogy mi azt meg tudjuk rendesen, minőségileg jól csinálni, anélkül, hogy korábban be tudtuk volna mutatni működésben ezeket a telepeket. Vagy előlegezi például a bizalmat, hogy mi általa építendő sokezer kilométeres olaj- és gázvezetékhez a híradástechnikát rendesen meg fogjuk csinálni, anélkül, hogy ezt be tudtuk volna mutatni. Erre vigyázzunk, elvtársak, ha mi az első szállításoknál nem bizonyítjuk be, hogy méltók vagyunk erre a bizalomra, akkor a szovjet beruházó, aki felelős, nem veszi át, hiába van majd benne az egyezményünkben, a hosszúlejáratúban. Az egyezmény nem fog realizálódni. Tehát az, ami a tőkés piacokon fordítva játszódik le, hogy először kell nagy áldozatokat hozva bebizonyítani, hogy valamiben jók vagyunk, szállítóképesek, minőségileg jók vagyunk, az itt a politikai barátság folytán fordítva zajlik le, nekünk gazdaságosabban, olcsóbban, de a munkától ez nem fog bennünket megkímélni. És van még egy másik nagy előnye, hogy mi ezt, ha helyesen és jól kézbe vesszük, a tőkés piacokon, ahol a verseny napról napra élesebb, értékesíteni tudjuk ugyanezeket a tapasztalatokat. És itt meg kell mondani azt is, hogy van még egy szűk keresztmetszet. Nem általában a tőkés devizáról van szó, hanem a tőkés piacon a nyugati iparilag fejlett országokkal és a konvertibilis devizával dolgozó országokkal vannak feszítettségek a terveinkben. És ez egy olyan probléma, hogy ha rá fogunk menni — és koncentráltan rámegyünk [sic!] —, hogy gyűjtsük ezt a devizát, akkor ez fel fog oldódni. Véleményem szerint helytelen ennek az olyan visszacsapódása az országban, amely nemcsak Magyarországon jelentkezik, hogy pl. exportminőség van, és belföldi minőség. Ami sokszor odáig eltorzul, hogy ha egy budapesti üzletben egy rossz árura kiírják, hogy exportminőség, azt jobban el lehet adni. Hát ez önmagában ellentmond alapvető gondolatainknak. Hát mi nem adhatunk saját népünknek rosszabb minőséget, mint exportra. Ez is egy olyan feladat lesz a jövőben, a következő időszakban, ami ellen küzdenünk kell. De úgy kell küzdeni persze, hogy rengeteg sok részletmunkával és szívós munkával és tanulással, a minőséget de facto emeljük fel, most már függetlenül attól, hogy belföldre vagy pedig külföldre adjuk azokat az árukat. (Kádár elvtárs: itt abban van magának igaza, hogy nem lehet tömegesen rosszat gyártani és kevesebb jót.) Végül még egyet a következő munkaperiódusunkra el szeretnék mondani. Mi most már közel száz országgal kereskedünk. A baráti országokkal és a tőkés országokkal egyaránt központi kérdésünkké vált mind erősebben, hogy mennyire állítjuk magát a kereskedelempolitikát a termelés szolgálatába. Mit jelent ez? Igen kedvezően, sokszor olcsón lehet dolgokat megvenni, de igen sokszor a saját dolgainkat nem tudjuk eladni, ha bizonyos dogokat nem veszünk meg. Ez kihat a 261