A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1959-1960. évi jegyzőkönyvei (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 35. Budapest, 1999)

többen. Hasonló ilyen elmaradott 80 éves dolgaink vannak mindenhol, ha mi ezeket sorban kicseréljük, ott van pl. Borsodnádasdnak az esete: 60 ezer tonna lemezt hengerelnek — finom lemez — kb. dolgozik benne 3 ezer ember. Sztálinvárosnak, illetve a Dunai Vasműnek a hengerműve — ami itt az anyagban benne van — az kb. 700 emberrel fog dolgozni, és kb., félmillió tonna ilyen lemezt tud kiadni. Itt ekkora arányok vannak az elmaradottságunk folytán. Erre bizony nagyon kell gondolni, hogy mi történik ezzel a munkaerőfelesleggel majd, ami ilyen módon felszabadul. Persze vannak olyan helyek, ahol a termelékenységet ha sokat forszírozzuk, azt sok esetben gyomrozásnak veszik az emberek. Én is 20 évig esztergáltam, tudom, hogy megy az, mikor a normás szorítja egyre jobban, jobban, de nekünk először ezeket a helyeket kell megragadni. Hol van pl. Magyarországon a szállításnak a gépesítése, hol tart ma a mai eszközökhöz mérten. Mi most kb. eljutunk ebben az évben a 80%-os, 70-80%-os gépi anyagmozgatáshoz. Na de hát nálunk sokmillió tonna anyag fordul meg évente, hol van a bányászatnál, hol van a többinél, úgyhogy hihetetlenül nagy lehetőségek vannak a termelékenység növelésére, hiszen mi kb. háromszorosan el vagyunk maradva a legfejlettebb államokhoz képest és ebből 1/3-át az első ötéves tervben

33 lehetne realizálni akkor, hogyha konzekvensen visszük ezt az iparfejlesztési politikát, ami ebből az anyagból nagyon helyesen kiviláglik. Az is helyes dolog, hogy a rekonstrukcióval és a kevés építkezéssel inkább a gépekre fektetjük a súlyt. Ebben a tekintetben mi Diósgyőrben igazán kijártuk az iskolát, mert jóformán évtizede egyebet sem csinálunk, mint ilyesmiket: fabódé helyett egy műhely, ide tódni, oda tódni, itt gépeket, ott gépeket - részletekbe nem akarok belemenni, de ez nagyon helyes dolog. Van nekünk egy csavargyárunk pl., abba beruháztunk összesen írd és mondd 2 milliót, ami ahhoz képest, hogy ott mi folyik, egy jelentéktelen összeg. Egy L alakú falat kellett húznunk, tetőt rá, 12 gépet kicseréltünk, a gépeket nagyrészt magunk csináltuk meg - eredmény a 6 ezer tonnás évi termelés helyett 12 ezer tonna csavarnak megfelelő felfutás, éppen a szeptember hónapban már realizálva van. Itt nagyon sokat lehet ilyen alapon kapni. De van ennek egy veszélye - és ez tervezési kérdés. Az építőipar az ilyen munkákra egyszerűen nem tud ráállni. Ezt nem tudja realizálni. Hát mi van az építőipar vonalán? Az új termelői árakon egy építőipari szakmunkás, illetve egy építőipari főre, beleértve a szakmunkást, nem szakmunkást, ami gyárunkban dolgozik, a Borsod megyei Mélyépítőnél, havonta 9 ezer forintot kell produkálni a vállalatnak. Az ilyen barkácsoló munkából nem tudják összehozni, itt nincs jóformán anyag. Hát mit kell itt, egy gépalapot csinálni, itt egy falat, ott egy falat, itt egy tetőt, ott egy tetőt, egy kis ilyen egyszerű dolgokat - nincs tömeg beton, nincs tömeg cement, nincs tömeg vas, amit bedolgozik, nincs tömeg kerámia, és nem tudom ilyen drága anyagok az ilyen műhelyépítkezéshez, hanem csináltassuk, mint ahogy mi dolgoztatunk velük általában, saját magunk által termelt kohósalaktéglából, az meg 513 forint, a másik tégla 760 forint, hát ő a 760-ra van betervezve. Nem képes összehozni magának azt a forintot, ami kell. Ennek a vállalatnak a főmérnökénél éppen a múlt héten sürgettem, hogy nézzétek, szanaszét a gyárban dolgoztok 30 helyen, hát nem jobb volna egyiket befejezni, és menni a másikhoz, hogy ne lenne ilyen felfordult világ. Azt mondta, nézze, Valkó elvtárs, hogyha maga tudna nekem egy kis samott munkát adni, akkor én 1 millió forintos samott munkáért 30 embert hoznék ide minden hónapban. Nem tudom, érzékelik-e az 204