Lakos János: A Szapáry- és a Wekerle-kormány minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1890. március 16. - 1895. január 13. 1. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 33. Budapest, 1999)

5073./ 1891.január 15. nél, s mivel minden munkáskéz a haderőnél lenne, mennyivel nagyobb lenne a viszszahatás a produkcióra s fizetésképességre. Felemlíti, hogy helyzetünk annál aggasztóbb, mert még az 1866. évi hadjárat költségei sincsenek kiegyenlítve, hanem reánk nehezednek a 80 milliós bankadósság s a függő államadósság képében, s mindezekből azt a következtetést vonja le, hogy a valuta rendezése úgy közgazdasági, mint hitelügyi s politikai szempontból, főleg azonban védképességünk biztosítása szempontjából legfontosabb s legsürgősebb teendőink közé tartozik. II. Áttérve a valuta minőségének fejtegetésére előadja, hogy ezüst készfizetéseink felvételét

6 nem tekinthetné a valuta rendezésével egyenlőnek. Ugyanaz az elszigeteltség, mely ma választ el bennünket a nagy világgazdaságtól, ezáltal továbbra is fennmaradna, meg lennének mindazok a hátrányok, melyek a valuta rendezését sürgős szükséggé teszik, meg a bizonytalanság, sőt mivel az ezüst árhullámzása az utóbbi időben nagyobb volt, mint papírjegyeinké, a bizonytalan tényezőkkel való számítás s annak terhei és sajnos következményei továbbra is fennmaradnának, politikai helyzetünk, védképességünk alig lennének biztosítottabbak, s a következés csak az lenne, hogy ugyanazokat az áldozatokat hoznánk meg, melyeket a valuta valódi rendezése igényel, anélkül, hogy az elérendő célt csak meg is közelítendők. A cél, melyet el kell érnünk, csak az lehet, hogy ne álljunk elszigetelten a világtól, hogy a nagy világgazdaságnak legyünk egyenértékű tényezőivé, mert csak ezáltal biztosíthatjuk gazdasági helyzetünket, politikai és védképességi érdekeinket. E célt azonban csak úgy érhetjük el, ha azt a fizetési eszközt tesszük valutánk alapjává, mely a világ általános internacionális fizetési eszköze, s ez az arany. Célt tévesztenénk azáltal is, ha a kettős arany- és ezüstvalutát hoznánk be, mert eltekintve attól, hogy ez tulajdonképpen minden korlátozás nélkül fent sem tartható, amint hogy egyetlen államban sincs behozva, végeredményében folytonos fluktuációra vezetne s azt eredményezné, hogy a két fém közül az értékesebb mindig kivándorolna, mint ahol vásárlási képessége nagyobb, ellenben a kevésbé értékes ide özönlenek, mint ahol a megállapított reláció szerint az értékesebbel egyenértékűnek tekintetnék. Az úgynevezett sántító valuta, vagyis az arany mellett kény szerforgalommal felruházott bizonyos ezüstmennyiségnek kibocsátása sem lenne viszonyaink közt ajánlatos, habár átmenetileg alig lesz mellőzhető. Német- és Franciaországban, hol lényegileg ez a rendszer van, a viszonyok egészen mások. Ott a bár korlátolt mennyiségben, de kényszerforgalommal kibocsátott ezüst mellett nagy aranykészletek halmozvák fel, amelyek minden körülmények között elégségesek az aranyszükséglet fedezésére, s mégis azt látjuk, hogy az effektív aranyért bizonyos prime

6a fizettetik. Nálunk, hol ily aranykészletek felhalmozva nincsenek, valóságos diszázsió állana elő, mely nyíltan fizettetnék az által, kinek effektív aranyra lenne szüksége, s lappangva terhelné azt, aki nem aranyban, hanem a kevésbé értékes ezüstben teljesít a belföldön fizetést. A rosszabb pénzt e lappangó teher mindig kísérné, s annyiszor lenne viselendő, ahányszor a pénz forog. Ezáltal oly teher háramlanék egész közgazdaságunkra, melytől kár lenne azt meg nem szabadítani akkor, mikor úgyszólván ugyanazokkal az áldozatokkal, melyekkel a sántító valutát behozhatjuk, a kérdést minden igénynek 423