A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1957-1958. évi jegyzőkönyvei (Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok 29. Budapest, 1997)

dalom előtt is, hogy általában azért a fejlettebb, képzettebb emberek álltak a pártszervezetek élén. Most ismeretes okok miatt ezek a valamelyest már járatosabb emberek kikerültek a vezetésből, részint ez a sztálinista-rákosista kampány, meg a helyi ellentétek, meg ezt úgy is mondták, hogy kompromittálta magát, mert nekik végig kellett verekedni a begyűjtéstől kezdve mindent. Aki nem volt a pártvezetőség tagja, pláne nem volt titkár, az nem volt úgy rákényszerítve, hogy minden kérdésben ki kellett volna neki állni. Ezért bizonyos mértékig ezek az elvtársak az ellenforradalom után népszerűbbek voltak, mint a volt vezetők. Nem is volna baj, mert ők egyébként nincsenek rossz viszonyban egymással. Mégis, az esetek többségében az, hogy ezek a régi tapasztaltabb elvtársak nincsenek bevonva, ha már nem is vezetőségi tagok, de valahogy egy szorosabb gyűrűben a vezetőség körül lennének. Ehhez még hozzá kell tenni azt, hogy az önállótlanság - amit én nem taglalok -, a KB-tagok tudják, hogy éveken keresztül én ezt az időt a hadseregben töltöttem el. Emlékszem arra az időre, hogy a Honvédelmi Minisztériumtól azt kaptuk meg, hogy az ezredagitátor pénteken mit olvasson fel a Szabad Népből. Hát ez nagyjából így ment a területi pártszerveknél is. Azonkívül ezeket a bizonyos kampányokat nem készítették valami különleges ötletek, stílusok kialakítására, mert azt eléggé lekötötték, hogy hogy is kell csinálni. Ennek következtében olyan helyzet van, hogy azok az elvtársak, akik ma a falusi pártszervezetekben, a megyében, a falusi pártszervezetek élén állanak, egyetértenek a párt agrárpolitikájával, becsületes elvtársak, tisztelik is őket, mégis azt kell mondani, hogy ők nem képesek maradéktalanul kimunkálni azt a bizonyos helyi politikát, felkutatni azokat a formákat, módszereket, ahogyan az emberekkel meg kell értetni és szervezni az embereket a végrehajtásra. Ehhez még sajnos járul a falusi pártházak állapota, helyzete. Én most nem is a külalakra gondolok - sokszor sajnos az sem valami vonzó -, a berendezés, ezek a büdös padok, amelyeken félóra hosszat megfájdul az ember háta, nem nagyon szeretnek sokáig ülni rajta. De ezenkívül úgy érezzük, hogy bármilyen kevés is a pénzünk, tudunk rajta segíteni. Most megint van egy öntevékeny akció, sőt a pártonkívüliek is hozzájárulnak, vesznek televíziót, ilyen klubélet kezd kialakulni. Arra gondolok, hogy 45 után magam is vidéki, falusi, kisebb városi pártszervezetben dolgoztam. 10 óráig sohasem tudtam hazamenni. Este jöttek be az emberek, mi ezt úgy hívtuk, hogy jönnek tankolni. Ki brosúrát vitt haza, ki ilyen-olyan problémát kérdezett, hogy a másnapi munkájukhoz szerezzenek érveket, mert akkor nem volt szabad egy napot sem kihagyni, mert a pártok közötti és az ellenség elleni harc megkövetelte, hogy mindennap feltankoljanak. Később a bizonyos túlközpontosított, merev kampányok idején a falusi pártházaknak ilyen formájú életére nem volt már túlságosan nagy szükség. Ezek sajnos áthozták ezeket a maradványokat magukkal még az ellenforradalom után is. Az ellenforradalom után kb. 4-5 hónapig - úgy értékelik most a helyi elvtársak, én nem voltam ott akkor - volt élet. (Kádár elvtárs: Akkor a hatalomról volt szó.) Ahogy a helyzet egy kicsit konszolidálódott, és már bonyolultabb, aprólékosabb munka következett, megint beállt a bizonyos ilyen üres élete ezeknek a pártházaknak. (Közbeszólás: Hivataljellege.) Sajnos, meg kell mondani, Szilágyi [Dezső] elvtárs, hogy azt sem lehet mondani, hogy hivatali élet. Miért? A községi párttitkár nem függetlenített. A községi párttitkár este 286