A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1957-1958. évi jegyzőkönyvei (Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok 29. Budapest, 1997)

1958-ban. így azért most már nem akarunk fellépni. De ahol mi közvetlenül a munkásokhoz beszélünk, egész nyugodtan fel lehet ezt is vetni. Én több helyen beszéltem róla, és a munkások ezt megértik. Megkérdeztem, hogy mi jobb maguknak: 2%-kal magasabb reálbér, és az örök citerázás, hogy egy hajszálon lóg az egész nívó, vagy ha 2%-kal alacsonyabb lenne, és nyugodtan tudnának dolgozni. Kivétel nélkül mindnyájan azt mondták, hogy jobb lett volna a másik megoldás. Most már ezt rádióban, újságban így ne prédikáljuk, de ha az elvtársakkal beszélgetünk, vitatkozunk, nyugodtan lehet őszintén beszélni és megmondani azt is, hogy ez a kis számítási hiba az közös erőfeszítés eredménye. Ő is dolgozott ennek érdekében, meg mi is egy kicsit puhák voltunk, és ezt együtt sikerült így szabni. Ezt meg is lehet mondani. MAROSAN elvtárs: Engedtünk a nyomásnak. [KADAR elvtárs]: Most, ami ezeket a tárgyalt kérdéseket illeti, ezt a szétválasztást. Még egyszer kell beszélnem az alapvető kérdésekről. Visszamenőleg. Az egyik hiba az volt, hogy ténylegesen, de ténylegesen, nemcsak látszatra az ország politikai centruma jó ideig az ott volt a parlament épületében. Ezt mindenki tudta, a pártapparátus is tudta természetesen. Még egyszer állítom, hogy akkor ez helyes volt, elkerülhetetlen volt, elvileg és állandó rendszerként nem helyes. Ezen változtatni kell. Ez sokat javult közben, de az a vélekedés, ami a dolgozók egy részében még mindig megvan és tartja magát, hát hány beszélgetést mondtak el az elvtársak, hogy parasztoknál kérdezték, hogy mi a véleményük, hogy vannak stb., és mondták, hogy a kormány jó, ne változzon, maradjon úgy, ahogy van. Na és a Párt? - kérdezték. Azt mondják, engem a párt véleménye nem érdekel. Hány beszélgetésnél válaszoltak így, parasztok, és ez nem egészséges. A másik, és ezt elfelejtettük, hogy beszéltünk mi akkor többször, novemberben, decemberben, januárban, februárban, lehet mondani egész februárig, hogy a konszolidáció folyamatában a pártélet nagyon le volt maradva az állami konszolidáció ütemétől. Ment, ahogy ment, de relatíve a pártélet konszolidációja nagyon le volt maradva. Ez hónapokon keresztül így volt. És most ilyen szembetűnő lemaradás nincsen, de én állítom, hogy bizonyos mértékig még ma is beszélhetünk arról, hogy viszonylag a párttevékenységünk le van maradva az állami szerveinkhez képest. Ez így van, elvtársak, ami szintén nem egészséges. Ezt nem vitatta senki. Itt szóba került, hogy Kádárkormány, nem Kádár-kormány és a személy szerepe. Természetesen ez valamit jelentett, de hát a személyek miért mondanak valamit a tömegnek és meddig? Addig és azért, amíg úgy érzi, hogy az ő törekvéseit vagy szándékait fejezi ki az az illető, világos. Addig jelent bizonyos vonzóerőt, mert ha holnap történetesen én, akiről most szó van, egy ellenkező vonallal lépnék fel, remélem, hogy rögtön lehurrognának és elzavarnának onnan. Hát ez magától értetődik, mert többé nem fejezné ki azt a törekvést és óhajt, ami őbennük él. De az emberek számára sem ez a fontos. Igaz, hogy nem szeretik a sok változást, és eleget is harcoltunk annak idején az ellen, amikor jöttek, ez legyen a kormányban, meg az legyen, mi azt mondtuk, hogy semmi sem változik. Szokjanak hozzá, hogy ez a kormányuk, és még ez lesz sokáig. Ezt novemberben és decemberben mondtuk, hogy egy fia embert változtatni nem fo218