A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1957-1958. évi jegyzőkönyvei (Magyar Országos Levéltár kiadványai. II. Forráskiadványok 29. Budapest, 1997)

A NEMZETI JÖVEDELEM ELOSZTÁSA, AZ ÉLETSZÍNVONAL Röviden szólnom kell - mint igen fontos kérdésről - a nemzeti jövedelem elosztása és az életszínvonal összefüggéséről. Az ellenforradalom előkészítésének eszmei fegyvertárában igen nagy szerepe volt annak a hazugságnak, hogy Magyarországon az életszínvonal alacsonyabb, mint a felszabadulás előtt volt, továbbá, hogy az életszínvonal nem emelkedik, hanem évről évre csökken. Az ellenforradalmi propagandát és uszítást megkönnyítették azok a politikai és gazdaságplitikai hibák, melyek következtében 1951-53 között a dolgozók reálbére és a lakosság életszínvonala valóban visszaesett. 1953 óta azonban a reálbér és az életszínvonal évről évre emelkedett és az ellenforradalomig már jelentősen meghaladta az 1949. évit. Hol tartunk ma az életszínvonal, a reálbér, a reáljövedelmek alakulásában? Ismeretes, hogy a kormány a párt javaslatára igen nagyjelentőségű életszínvonal-emelő intézkedéseket hozott. Ezek az intézkedések a már 1956 októbere előtt hozott életszínvonalemelő intézkedésekkel együtt azt eredményezik, hogy két év alatt - tehát 1956-ban és 1957ben - a reálbérek növekedésében nagyobb eredményeket értünk el, mint amennyit a tavaly kidolgozott második ötéves terv előriányzatai szerint 5 év alatt kellett volna elérni. Gyakran találkozunk még ma is olyan véleménnyel, hogy a beruházás és a felhalmozás magas, hogy ezek csökkentése az életszínvonal növelésének egyik forrása. Mi a helyzet valójában? Ebben az évben a beruházás, a felhalmozás összege kevesebb, mint 1949 óta bármikor. A beruházásokon belül termelő jellegű állóalap-növelésre a nemzeti jövedelemnek mintegy 2-3%-a jut, kevesebb, mint a Horthy-korszakban, amikor a népgazdaság, az ipar fejlődése stagnált. A felhalmozás hallatlan alacsony voltát mutatja nemcsak a baráti országokkal, hanem a tőkés államokkal való összehasonlítás is. Az Európai Gazdasági Tanácshoz tartozó tőkés államokban 1955-ben tőkebefektetésre a bruttó nemzeti termék- ami lényegében hasonlít a mi nemzeti jövedelmünkhöz - 20%-át fordították. Az életszínvonal növekedésében elért eredményeink kétségtelenül helyzetünk egyik igen jelentős pozitívumát adják. Egyben legjobban tükrözik nehézségeinket is. Az életszínvonal emelkedése ugyanis nem a nemzeti jövedelem növekedésével párhuzamosan következett be. Gazdasági helyzetünk lényegére mutat, hogy fogyasztásra, mindenekelőtt a lakosság fogyasztására és az igen szükséges felhalmozásra többet fordítunk, mint amennyit megtermelünk. A lakosság megnövekedett fogyasztásának nagyságát mutatja, hogy az a belföldön megtermelt nemzeti jövedelem 95%-át teszi ki. Ahhoz, hogy ezt a fogyasztást ki tudjuk elégíteni, nagymértékben le kellett csökkenteni a közületi kiadásokat, a beruházásokat, és nagy összegű baráti hiteleket kellett igénybe vennünk. Ilyen körülmények között mind a termelésben, mind az életszínvonal emelésében csak igen szerény lépésekkel mehetünk előre. A legközelebbi évekre lényegében csak azt lehet célul kitűzni, hogy a megnövekedett életszínvonalat szilárd alapokra helyezzük, stabilizáljuk és csak néhány százalékkal, igen szerényen növeljük. Az Országos Tervhivatal jelenlegi számításai szerint a lakosság fogyasztása a hároméves terv időszakában mintegy 12%-kal növekedhet. Ezt a növekedést nem szabad összetéveszteni a reálbér-, illetve életszínvonalnövekedéssel, mert közben az összlakosság és a foglalkoztatottság is növekszik. A reálbér és életszínvonal tehát a hároméves terv alatt a lakosság összfqgyasztásánál jóval kisebb mértékben növekedhet. Emellett továbbra is alacsonyan kell tartanunk a beruházások színvonalát. Az 1958. éves terv keretszámai szerint jövőre saját erőforrásainkból a nemzeti jövedelemnek mindössze 7-8%-át tudjuk állóalapok növelésére fordítani. Az életszínvonal növelésére vonatkozó szerény előirányzatok igen gondos munkát követelnek meg az állami vezetéstől. A reálbérek növelésére rendelkezésünkre álló lehetőségeket úgy kell felhasználni, hogy javítsunk a meglevő béraránytalanságainkon és meg kell akadályozni újabb aránytalanságok keletkezését. Nagyon gondosan kell arra ügyelni, hogy a két alapvető osztály - a munkásosztály és a parasztság - életszínvonalának növekedése nagyjában párhuzamos legyen, ne szakadjon el egymástól, nehogy ezzel lazítsuk proletárdiktatúránk alapját, a munkás-paraszt szövetséget. Az elmondottak nagy vonásokban jellemzik népgazdaságunk jelenlegi helyzetét és vázolják a legközelebbi feladatokat. *** 115