Szűcs László: Dálnoki Miklós Béla kormányának (Ideiglenes Nemzeti Kormány) Minisztertanácsi jegyzőkönyvei 1944. december 23.-1945. november 15. A kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 28. Budapest, 1997)

Bevezető 9 - A közhatalom új tényezői 17

szemben érzett rossz lelkiismeretét is - kihasználva, igyekezett tagjai számarányát meghaladó mértékben állandósítani. Pozícióját erősítették a Szociáldemokrata Párttal kötött megállapodás alapján rendszeressé tett megbeszéléseik, az úgynevezett összekötő bizottsági ülések: az itt, egymásközt kialakított álláspontjuk az esetek jó részében eleve eldöntötte a pártközi értekezletek kimenetelét. Ugyanakkor a Kisgazdapárt, vagy a többi párt sem sietett változtatni a pártkapcsolatok vagy a pártok közötti tárgyalások módján, csupán a kezdeményezésnek a kommunistáktól való elragadására törekedtek. így a koalíciós pártok közös megbeszéléseinek a pártközi értekezlet formája állandósult. Kialakult az a gyakorlat, hogy a kormány napirendjére tűzött minden fontos kérdést az ülés előtt a pártok vezetőinek értekezletén megtárgyaltak, és szinte kötelező érvényű határozatokat hoztak, nem csak a politika általános irányáról, azaz az érvényesítendő elvekről, hanem a rendeletek részleteiről, kinevezésekről, az egyes személyekre lemenőén is. így a pártközi értekezletek hatalmi jelleget öltő, intézkedő szerepe - kortársi bíráló megjegyzések szerint is - már a kormány tekintélyét veszélyeztette. Ez magyarázható volt addig, amíg a „debreceni" kormány vitte az ügyeket, amelyben a pártokat többnyire csak a „második garnitúrájuk" képviselte, de teljesen tarthatatlanná vált a Budapestre költözés után, illetve amikor már öt tárca cserélt gazdát, továbbá egy új minisztérium létesült, s a pártoknak módjukban állt volna legjobbjaikat a kormányba küldeni, és saját szempontjaikat a minisztertanácsban közvetlenül érvényesíteni. A pártok vezérei azonban ezt a megoldást kényelmesebbnek találták: az ideiglenes kormányban nem kívántak tárcát vállalni, a kormányzás felelősségétől távol maradtak, mégis mindenbe beleszólhattak. A pártszempontoknak a túlzott előtérbe helyezése, a pártközi értekezletek előzetes egyeztetései ellenére számos problémát okozott a minisztertanácsi értekezleteken, de az egyes minisztériumok kapcsolatában is. Az egyes pártok azokat a minisztériumokat, hivatalokat, amelyekben egyszer vezető pozícióhoz jutottak, valósággal hitbizományuknak tekintették, s így a miniszterelnöknek a minisztertársai, a minisztereknek a munkatársaik kiválasztásába szinte beleszólási lehetőséget sem engedtek. A pártmegállapodásoknak és a pártközi sakkjátszmáknak a szerepe kiterjedt olyan komoly szakvonatkozású és erkölcsi jelentőségű állásokra is, amelyeknél ez egyszerűen megbocsáthatatlan volt.

43 A Kereskedelem- és Közlekedésügyi Minisztérium egyik államtitkárának kinevezésével kapcsolatos levelében például Balogh István kénytelen volt felhívni Gerő Ernő figyelmét arra „hogy a pártoknak túlzott és személyekre valamint hatáskörökre irányuló befolyása magára a kormányzatra nem segítség, hanem akadály abban a nagy és felelősségteljes munkában, ami a kormányzásból minden miniszterre, de legfőképpen a miniszterelnökre hárul. Teljes bizalommal arra kérem Miniszter Urat, legyen segítségemre abban a törekvésben, hogy a pártnál inkább érvényesüljön a kezdeményezés és kritika iránti törekvés, mint a kormányzásba való ilyen közvetlen beavatkozás."

44 Nem volt más a helyzet a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front helyi szerveinek minősült, és helyi hatalmi és igazgatási feladatokat egyaránt ellátó nemzeti bizottságokkal sem. Ezek a nemzeti bizottságok, amelyek közvetlenül a front átvonulása után alakultak községenként, városonként eltérő összetételben, kezdetben a pártok, szakszervezetek, egyesületek, egyházak képviselőiből álltak. Később, az 1945 tavaszán történt újjáválasztásuk után már csak a pártok s legfeljebb a szakszervezetek vettek részt 22