Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár I. (1023-1300) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 26. Budapest, 1997)
A KÖZÉPKORI OKLEVELES FORRÁSOK KUTATÁSA ERDÉLYBEN
A MAGYAR FORRÁSKÖZLÉS A szászoktól függetlenül, de ugyancsak bécsi hatásra indult el az erdélyi magyar forrásközlés korszerűsödése. Ennek első jeleként értékelhető a Teleki család Barabás Samu (1855—1940), szintén az Institut neveltje, által közzétett oklevéltára (A római szent birodalmi gróf széki Teleki család oklevéltára. I—II. Bp. 1895). Ezt is ugyanaz az alapos szakszerűség, igényesség, gondosság és kritikai szellem jellemzi, mint a szászok okmánytárát. Hatása azonban az erdélyi magyar forrásközlésre amannál jóval korlátozottabb lett már csak azért is, mert ilyen csupán az egységes magyar kutatáson belül létezett. Maga Barabás Samu is — erdélyi származása ellenére — végig Budapesten dolgozott és gazdag forrásközlő tevékenysége, a Teleki oklevéltár és a Székely oklevéltár egy kötetének kivételével, nem kapcsolódott Erdélyhez. Ennek az állapotnak a megváltoztatására Veress Endre (1868—1953), az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának szintén a bécsi Institutban nevelkedett vezetője tett komolyabb kísérletet. 1911-ben indított Fontes rerum Transylvanicarum és 1915-ben kezdett Fontes rerum Hungaricarum elnevezésű sorozatával Kolozsvárt szerette volna újra az erdélyi magyar forrásközlés központjává tenni. Ott kiadott nyolc kötetéből azonban csak az előbbi sorozat 1914-ben megjelent negyedik kötete tartalmaz középkori okleveleket Erdély és a két román fejedelemség kapcsolatára vonatkozóan, mivel Veress elsősorban a XVI. és XVII. század fordulóját tekintette saját kutatási területének. Veress kísérletének az 1918-ban bekövetkezett uralomváltozás vetett véget. A magyar forráskiadásnak beláthatatlan időre Budapest maradt az egyetlen központja. A magyar kutatásban kialakult helyzetről fentebb mondottakat mindenben alátámasztja a Varjú Elemér (1873—1944) és Iványi Béla (1878—1964) által közzétett Bánffy oklevéltár is {Oklevéltár a Tomaj nemzetségbeli Losonczi Bánffy család történetéhez. I— II. Bp. 1908—1928). Ez is igényes, korszerű publikáció, de szintén Erdélyen kívül készült, a magyar fővárosban jelent meg és szerkesztői is magyarországi szakemberek, természetes következményeként a magyar történetkutatás egységesülésének. A századfordulóra honosodott meg végleg a magyar és a szász kutatásban és lett önálló műfajjá a regesztákban (kivonatban) való forrásközlés. Ezzel a középkori okleveles források feltárásában kitűnően alkalmazható módszerrel készült erdélyi kiadványok mindmáig nélkülözhetetlen kutatási segédletek. Szabó Károly az Erdélyi Nemzeti Múzeum Levéltárának középkori anyagáról {Az Erdélyi Múzeum eredeti okleveleinek kivonata, 1232—1540. Bp. 1889—1890. Klny. a TTár-ból), Beke Antal (1838—1913) az erdélyi káptalan és a kolozsmonostori konvent Erdélyben maradt okleveleiről {Az erdélyi káptalan levéltára Gyulafehérvárt. Bp. 1889—1895. —A kolozsmonostori konvent levéltára. Bp. 1896—1898. Mindkettő klny. a TTár-ból), Albert Berger (1864—1936) pedig Beszterce város levéltáráról adott regeszta formában hasznos tájékoztatást {UrkundenRegesten aus dem altén Bistritzer Archive, 1203—1526. Bistritz 1893—1895. Klny. Új kiadása: I—II. Köln—Wien 1986). Érdemes ilyen munka még Magyari Károly (1839— 1918) Regesták Alsófehérvármegye levéltárából című közleménye (TTár 1907).
