Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár I. (1023-1300) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 26. Budapest, 1997)

A KÖZÉPKORI OKLEVELES FORRÁSOK KUTATÁSA ERDÉLYBEN

része évtizedek múlva a megalakuló Erdélyi Nemzeti Múzeumban találta meg végső őrzőhelyét. A közhangulat tehát nem kedvezett a latin nyelvű középkori írásosság emlékeivel való foglalatosságnak. Hiába fejtette ki Kovachich Márton György (1744—1821) Institutio grammatophylacii publici pro Instituto Diplomático-Histórico inclyti regni Hungáriáé (Pestini 1792) című könyvében egy olyan országos történetkutató intézet tervét, melynek fő feladata a források felkutatása, illetve közzététele lett volna Magyarországon és Erdélyben egyaránt. Olyan „diplomatarium universale" szerkesztése lebegett Kovachich szeme előtt, mely az ország Mohács előtti teljes okleveles anyagát tartalmazta volna. Tervét Erdélyből Batthyány püspök és Aranka György, sőt Teleki József is tevékenyen pártolta. Kovachich kéz ízben is tett kutatóutat Erdélybe az itteni levéltárakban való anyaggyűjtés végett, a történetkutatás intézményesítésére azonban a körülmények akkor még nem értek meg. így az előremutató terv csupán tudománytörténeti érdekesség maradt. A forráskutatás még a XIX. század elején is évtizedekig szervezetlenül, egyéni erőfeszítéssel folytatódott tovább. A fentiekre 1. JANCSÓ ELEMÉR: AZ Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság iratai. Bukarest 1955. — JAKÓ ZSIGMOND: Batthyány Ignác, a tudós és a tudományszervező. In: MKvSzle 107/1991. — WINDISCH ÉVA: Kovachich Márton György és a magyar tudományszervezés első kísérletei. In: Sz 102/1968. 90—144. — SZELESTElN. LÁSZLÓ: Irodalom- és tudományszervezési törekvések a 18. századi Magyarországon. Bp. 1989. KEMÉNY JÓZSEF ÉS AZ ERDÉLYI NEMZETI MÚZEUM MEGALAPÍTÁSA A XVIII. század végi ígéretes kísérletek zátonyra futását követő korszakban megszaporodott ugyan a kisebb-nagyobb magyar forrásgyűjtemények száma, de a középkori oklevelek áthagyományozása szempontjából csupán az Erdélyi Nemzeti Múzeumot 1841-ben kezdeményező gróf Kemény Józsefé (1795—1855) és gróf Kemény Sámuelé (f 1861) tekinthető tudománytörténeti jelentőségűnek. E két gyűjtemény keletkezésének kora, célja és anyagának összetétele tekintetében gyökeresen különbözik egymástól. Kemény Sámuelé a XVIII. századi kormányzati főtisztviselők körében gyakori iratgyűjtemények iskolapéldája. Létrehozója Kemény Sámuel azonos nevű apja (f 1817), az erdélyi Királyi Tábla elnöke. O elsősorban az erdélyi kormányzat fontosabb kérdéseinek előzményeire vonatkozó hivatalos iratokból állított össze önmaga és utódai számára a XVII. század végéig visszanyúló, hasznos tájékoztató anyagot. Ifjabb Kemény Sámuel — minden jel szerint— csak megőrizte, de ő maga nem gyarapította apja gyűjteményét. A főhivatalnok gyakorlati szempontjain kívül azonban a hazai történet iránti érdeklődés is vezette idősebb Kemény Sámuelt gyűjteménye kialakításában. Ennek korai jele, hogy nyugat-európai tanulmányai idején Göttingában kapcsolatot keresett a térségünk szakértőjének számító Schlözer professzorral. De ezt bizonyítja az is, hogy Chartophylatium Transsilvanicum című 40 és Grammatophylatium Transsilvanicum elnevezésű 22 ívrét kötetből álló összeállításában középkori oklevelek másolatain kívül tekintélyes mennyiségű, értékes, eredeti iratanyagot is felhalmozott. Ezekhez előkelő összeköttetései