Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár I. (1023-1300) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 26. Budapest, 1997)
A KÖZÉPKORI OKLEVELES FORRÁSOK KUTATÁSA ERDÉLYBEN
ifjabb Georg (1704—1765), még később unokája, Johann Michael (1742—1794) és dédunokája, ifjabb Johann Michael (fi 838), végül Friedrich Soterius (1821—1856) folytatta, majd a szebeni Brukenthal Múzeum könyvtárában bocsátotta a köz rendelkezésére. Középkori oklevélszövegekben különösen gazdag Martin Fay (fi786) Codexprivilegiorum című ötkötetes gyűjteménye, mely jelentős mértékben az emlékíró Michael Conrad von Heidendorf (1730—1821) Collectanea című negyedrétű nyolc kötetnyi másolatára támaszkodott. Az egykor a medgyesi szász gimnázium könyvtárában őrzött gyűjtemény sorsa a második világháborút követő felfordulás óta ismeretlen. A szász vonatkozások tekintetében is meglehetősen szűk körű szász forrásgyűjtésben a jozefinista rendszer bukását (1790) követően éles fordulat következett be. II. József (1780—1790) a szász önkormányzatokat is beosztotta az általa kialakított egységes közigazgatási rendszerbe. Az egykori székek és autonómiák, a szász Nationsuniversitát régiségének, jogszerűségének minél korábbi adatokkal való alátámasztását, politikai meggondolásokból, a császár által eltörölt régi rendszer helyreállítása után is szükségesnek ítélték. A szászság jogainak védelmezésére felkért August Ludwig Schlözer (1735— 1809) göttingai professzor 1790-ben felvetette egy szász nemzeti oklevéltár (Nationalurkundenbuch) összeállításának gondolatát. Ettől fogva a szász történeti forrásgyűjtés legfőbb célja ennek a tervnek a megvalósítása lett. Ilyen kiadvány részére másolta le 1790—1792-ben a szász comes utasítására Martin Georg Hirling levéltáros Szeben város és a szász nemzet levéltárának legfontosabb darabjait. Hasonlóképpen ezzel a céllal készült Joseph Kari Eder (1760—1810) Analecta diplomatám ad Hungáriáé et Transsilvaniae res illustrandas pertinentium című hét fólió kötetes összeállítása, melyet az Országos Széchényi Könyvtár őriz Budapesten. E törekvések betetőzését jelenti Martin Reschner (1791—1872) Diplomatarium continens monumenta antiqua litteraria res Saxonum Transsylvaniáé tam ecclesiasticas, quam civiles illustrantia című kéziratos okmánytára. Ennek 11 ívrét kötetében több mint 2000 középkori oklevél másolata és több száznak pedig a regesztája található. Ebben a minőségileg is kiemelkedő munkában Kari Neugeboren (1789—1861) és Johann Georg Schaser (1792—1860) voltak Reschner segítői. A paleográfiában is jól képzett három szakember 1828-ban részletesen kidolgozott tervet adott be a Nationsuniversitáthez az erdélyi szászság oklevéltárának kiadása érdekében. (L. VerArch 10/1872. 305—307.) Noha az illetékes vezetők támogatták e tervet, a kiadvány ügye zátonyra futott, mert a vidéki szász egyházi és világi hangadók úgy vélték, hogy okleveleik közzétételével kiváltságaikat és anyagi érdekeiket veszélyeztetnék. Reschnerék ennek ellenére is készek lettek volna nekivágni a kiadásnak, de 1830-ban közzétett felhívásukra nem akadt 50 olyan személy, aki előfizetett volna a kiadványra. A Brukenthal Múzeum Könyvtárában hozzáférhetővé tett 11 kötetes Diplomatarium és a hétkötetes Collectanea létrehozása mégis tudománytörténeti jelentőségű tettnek bizonyult, mert két évtizeddel később, a körülmények változásával, innen indulhatott el a szász középkori okmánytár közreadása. Ugyanez lett a szerepe Schaser több mint 1100 szöveget számláló másolatgyűjteményének és Neugeboren Tentamen indicis diplomatici publici címen 1847-ben nyomtatásban is megjelentetett jegyzékének az Árpád-kor anyagáról, valamint Kari Schwarz (1817—1875) által a Landeskunde-Vérein megbízásából 1845 és 1848 között az 1301 és
