Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár I. (1023-1300) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 26. Budapest, 1997)
A KÖZÉPKORI OKLEVELES FORRÁSOK KUTATÁSA ERDÉLYBEN
megkímélte a török uralomtól, és a XVII. századot megelőzően csupán az írásbeliség kezdeti szakaszában kell feltételezni, hogy háborús pusztítás tizedelte meg az egyébként sem nagyszámú emlékanyagot. E kötet szövegeinek időbeli megoszlása nem hagy kétséget afelől, hogy a zsenge erdélyi írásbeliségen a két első kegyetlen érvágást az 1241. évi, nagy tatárjárás és Gyulafehérvárnak a szászok által történt 1277. évi elpusztítása okozta. Mindkét csapás ugyanis az írásbeliség helyi központjának számító káptalani hiteleshelyet és annak levéltárát semmisítette meg (193., 349., 351., 356., 352., 428. sz.). Arról is egyértelmű, közvetlen adatok tanúskodnak, hogy a tatárok 1285. évi, újabb beütése komoly károkat okozott az előző veszedelmek óta keletkezett iratanyagban (407., 408., 446., 452., 464., 465., 482. sz.). Tehát nem a véletlen, hanem a történelem alakította úgy e kötet anyagát, hogy az oklevelek jó egyharmada a három évszázadot számláló Árpádkor utolsó másfél évtizedéből származik. A korai erdélyi okleveles anyag még a jelenleginél is nagyobb mértékű pusztulást szenvedett volna, ha a XIII. század második felében nem terjed el az okmányok átírásának gyakorlata. A hiteleshelyek a felek által bemutatott eredeti oklevelekről, vagy saját levéltárukban őrzött másodpéldányokról, illetve a kiállításkor regisztrumaikba bevezetett szövegekről adtak ki pontosan szabályozott alakban megszerkesztett hiteles átiratot. Hasonlóan járt el a királyi kancellária is az utólagos uralkodói megerősítésekkor. Ennek a gyakorlatnak köszönhetően, transsumptumok alakjában maradt reánk a korai erdélyi oklevélszövegek zöme. Mellettük nagy a száma a nem teljes szövegükben, hanem csupán tartalmilag átírt okleveleknek, illetve az olyanoknak, amelyeknek egykori létezését pusztán későbbi említésekből tudjuk. A reánk maradt szerény töredékek is mutatják, hogy mekkora veszteség érte a történetírást az erdélyi káptalan 1285 utáni regisztrumainak megsemmisülésével. Ezek 1285., 1291. és 1318. évi töredékeit Györffy György tette közzé {Gyulafehérvár kezdetei, neve és káptalanának registruma. Sz 107/1983. 1103— 1134). A káptalani hiteleshely 1277 után újrakezdett jegyzőkönyvei Gyulafehérvár 1601. és 1658. évi felprédálásának, a kolozsmonostori konvent 1438 előtti regisztrumai pedig a Budai Nagy Antal vezette parasztfelkelésnek estek áldozatul. Alapos tájékozódás után, a munka jelenlegi szakaszában már megkockáztatható olyan becslés, hogy a történeti Erdély 1542 előtti megmaradt középkori okleveles forrásanyaga kb. 30—35 000 szövegre tehető. Persze ez a mennyiség, főként az átírások számának ismeretlen volta folytán akár jelentősebben is módosulhat. Annyi azonban már jelenleg is meglehetős biztonsággal állítható, hogy az erdélyi vajdaság középkori oklevélöröksége — nagyságát tekintve — az egykori országrészek között a középmezőnyben helyezkedik el és a középkori magyar írásbeliségnek jelentős egysége. Nem akkora, hogy közzétételével ne lehetne megbirkózni, de elég gazdag ahhoz, hogy feltárása a magyar medievisztika egészének lendületet adhasson. Az ország egyik tartományméretű fejlődési egységének a teljes forrásanyag ismeretén alapuló vizsgálata minden eddiginél pontosabb eredményeket ígér a Kárpát-medence középkori történetével foglalkozó kutatók számára.
