A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

reket, szervezeteket tisztességtelen eszöközökkel is lejáratnak, lejáratni törekednek, nem mérlegelve ennek az érintett személyeken messze túlmutató társadalmipolitikai és egyéb következményeit. A kormányzat kezéből a sajtó kicsúszott. Ez azonban szerintem nem pontos megjelölése a [jelenlegi] helyzetnek. Nem kicsúszott, csak — szerintem ez is igaz —, de én sokkal jellemzőbbnek tartom azt a problémát, hogy tulajdonképpen, ha őszinték akarunk lenni, nem szabad megkerülni azt a kérdést, hogy néhány felelős politikusunknak bizonyos személyi ambíciók folytán érdeke is fűződik ehhez a helyzethez, mert a sajtóra nem kevesen úgy tekintenek, hogy amíg őket, vagy az ő elképzeléseiket közvetlenül nem érinti, nem bántja, sőt azt támogatja, addig minden jó, amit a sajtó csinál, annak árán is persze, hogyha a másik oldalt nehéz helyzetbe hozza. Ez a magatartás pedig oda vezetett rövid időn belül, egy éven belül, hogy gyakorlatilag a sajtó jelenleg nem tekinthető — legalábbis a legnagyobb nemzeti médiák — az ország valóságos folyamatai tükrének. A fentiekben vázolt helyzet válságba sodorta természetesen az MSZMP-t, és én azt gondolom, hogy ezért a helyzetért mindenekelőtt a Politikai Bizottságot terheli a felelősség. E tekintetben nem teljesen osztom Németh elvtársnak a véleményét, aki azt mondta, hogy a Központi Bizottság egésze felelős, nyilvánvalóan senki nem vonhatja ki magát a felelősség alól, de én azért kell hogy különbséget tegyek elvtársak, mert amikor itt este negyed tizenegykor kell a Központi Bizottságnak olyan súlyos kérdésekkel foglalkozni, mint Nagy Imre temetése, Kádár János felmentése — amikre napokat, félnapokat szánhatott a Politikai Bizottság —, akkor sajnos azt kell mondanom, hogy én nem tudom egyenrangúan elvállalni az ilyen és ehhez hasonló sorozatban meghozott döntésekért ugyanazt a felelősséget, ami a Politikai Bizottságot egyetemlegesen terheli. Azt is szeretném elmondani, hogy szerintem az események számos tekintetben túlhaladtak azon a gondolkodásmódon, amely itt bizonyos javaslatokban és elgondolásokban megjelent, és ezen belül túlhaladtak bizonyos személyi kombinációkon is. Azokhoz szeretnék csatlakozni, akik azt mondják — és nyilván nekem is egyoldalúak az információim, mint mindenkinek — senki nincs abban a helyzetben, hogy az egész magyar társadalom véleményét ismerhetné. Arról az apróságról nem is beszélve, amire Németh Miklós elvtárs mutatott, és teljesen egyetértek vele, hogy a közvélemény módszertanának problematikáit ismerve, tehát nagyon jól tudjuk, hogy mit lehet azzal bizonyítani, és mire használni. Abban a közegben, amelyikben én mostanában megfordultam, és nyilván a szakszervezetekről és azon belül a mélyebb rétegekről van szó, azt kell mondanom, hogy az emberek jelentős része úgy fogalmaz, hogy ő nem vagy-vagyokban keresi a megoldást, hanem szíve szerint azt mondja, hogy az egész vezetésben megingott a bizalma, és legszívesebben azt mondaná, hogy az egész vezetés mondjon le, és jöjjenek, ha kell, névtelen, új arcok, új emberek, akik az elmúlt időszakban, az elmúlt hosszabb, vagy rövidebb periódusban, nem kerültek olyan helyzetbe, mint ez a vezetés. Én ezzel a kérdéssel most konkrét formában nem kívánnék foglalkozni, egy ok miatt, mert ennél is fontosabbnak tartok egy másik problémát. Ez pedig az, hogy nézetem szerint a kongresszusig nem bírja ki ez a párt egy ilyen szűk létszámú, szűk körű Politikai Bizottsággal, akármilyen egy-két fős változtatás történne. Ezért csatlakozom mindazokhoz, Nagy Imre, Dudla József elvtárshoz — talán még mások is mondták, de náluk jegyeztem meg a hozzászólásukban —, hogy egy szélesebb körű, legalább 20—25 főre tehető, döntően a kongresszus előkészítését szol1155