A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

hogy a hivatalban levő testületek tagjai automatikusan a kongresszus küldöttei, Ez a kérdés a Központi Bizottság ülésein már a kongresszus összehívásakor felmerült. Különösebb figyelmet a kérdés — meg kell mondjam — nem kapott. Ugyanakkor megindult az a támadás a Központi Bizottság és a Központi Ellenőrző Bizottság tag­jainak státusa ellen, amelyre semmiféle ellenkező propaganda igazi hatást gyako­rolni nem tudott. Itt jelen vannak megyei küldöttcsoport-vezetők, akik el tudják mondani, hogy 20 perces, 30 perces hosszas érvelés, méghozzá mellette szóló érvelés után a küldöttek döntő többsége mintha nem is hallotta volna, hogy miről van szó, és hasonlóképpen hatástalan maradt az a propaganda, az az érvelés, amely a megelőző időszakban az ügyben folyt. Természetesen el kell gondolkodni azon, hogy ennek mi az oka. Én úgy gondolom, hogy a tegnapi napon folytatott vita sok tekintetben erre a kér­désre választ ad, még ha nem is minden tekintetben, mert a válasznak a másik része az, hogy bizonyos toleranciáról, demokráciáról, megértésről, türelemről mindenki papol, de amikor ennek eljön az ideje, hogy azt gyakorolja, akkor ettől alapvetően eltérő magatartást tanúsít. És ez nem platformhoz való tartozásnak a kérdése, refor­merség vagy nem reformerség kérdése, mert sajnos a párt egészében — függetlenül politikai nézetektől — ez a magatartási forma egyelőre jelen van. Nem reménytelen — gondolom — a helyzet, de a Központi Bizottság és a Köz­ponti Ellenőrző Bizottság tagjainak ez a státusvitája mindkét elemből, a politikai teljesítménnyel kapcsolatos megítélésből és az általános politikai kultúra színvona­lából egyaránt fakad. Tehát érvek elhangzottak mellette. Volt olyan küldöttcsoport egyébként, ahol az érvek hatottak, de ilyet kettőt tudok: Baranya megyében és a Néphadseregnél. (Közbeszólás: Kovács elvtárs, utána jöttek már be azok az ered­mények). A lényeg az, a számok azt mutatják, hogy a nagyobb létszámú küldött­csoportokban ez az érvelés nem talált igazi visszhangra. En úgy gondolom, hogy a tévedés akkor történt, amikor — mert feltétlenül az történt — a döntés megszületett, egy egyébként teljesen természetes korábbi gya­korlathoz és nemzetközi gyakorlathoz hasonlóan, akkor annak a felmérése nem történt meg, hogy ezt a párttagság különböző csoportjai és majdan a küldötté vá­lasztott emberek hogyan fogadják, függetlenül a nemzetközi gyakorlattól és a ko­rábbi magyar gyakorlattól. Itt szeretném megjegyezni egyébként, hogy ezen az ügyön az első barkácsolást az előző kongresszuson sikerült végrehajtani, és ez te­remtette meg egyébként a legális alapját annak, hogy a kérdéssel egyáltalán ilyen módon lehessen foglalkozni. Ugyanis az előző kongresszuson történt meg először, hogy a Központi Bizottság tagjainak a szavazati jogát a választások idejére már megvonták. Azért mindennek van története, és nem feltétlenül a mai napon kelet­kezett. Ezért én tehát Krasznai elvtársnak arra a kérdésére, hogy milyen érvek szól­nak ellene, személyesen nem tudok válaszolni, mert az én érveim mellette szólnak. Azok, akik a Központi Bizottság tagjainak a küldötti mandátuma ellen érveltek, azok a Központi Bizottság politikai teljesítményét kérdőjelezték meg, ami vitatható ugyan, és nyilván a kongresszuson majd még eldöntendő kérdés, hogy a beszámoló nyomán hogyan ítélik ezt meg, de az adott pillanatban ez a küldötti többségnek a véleménye. Ezért tehát nem tartottuk célszerűnek, és én sem tartom célszerűnek, hogy a mandátumvizsgáló bizottság jelentése legyen apropó rögtön ahhoz, hogy politikai vita helyett a Központi Bizottság egyes tagjait, többségét vagy egészét aposztrofálni kezdjék, úgymond ügyrendi kérdések és mandátumvizsgálati kérdések kapcsán. 1672

Next

/
Oldalképek
Tartalom