A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

beszámolóban. Tehát ezt el kell dönteni. Egy rendező elvet el tudok képzelni, hogy a pártszervezetek tevékenységére vonatkozó teendőket ennél a résznél kellene megfogalmazni, de ez akkor nem lesz harmonikus összhangban a beszámoló fő gondolatával. Nekem változatlanul kétségem van, hogy ilyen napirend kell-e a kongresszusra, de mivel ezt elfogadtuk, hát természetesen ezt tudomásul veszem. Azért vannak kételyeim, amit korábban már módomban volt elmondani, hogy 16 hónapot rövid időnek tartok arra, hogy politikai folyamatokat rangján lehet értékelni. Másrészt elfogadtam azt, hogy előre kell nézni és nem vissza. Valamint én a választási programot lényegesebbnek tartanám, mint ezt. De ha ezt a megoldást választjuk, meg lehet csinálni ebben a megközelítésben. Mi volt a felfogás? Az, hogy két jellemzője legyen az anyagnak. Az egyik, hogy lehetőleg önkritikus legyen, azért, hogy a pártmozgalomban is a kongresszuson adjon lehetőséget és alkalmat egy nyílt, őszinte vitára, nem defetista, nem önmarcangoló, nem hamut szóró, mint ahogy itt az elvtársak jelzőkkel dobálóztak, hanem az volt a cél, hogy bátor kritikára ösztönözzön. Én nem hiányolom a benne lévő eredményeket, mert aki figyelmesen elolvasta, a 2. és a 3. oldalon olyan léptékű eredményeket ír ennek a másfél évnek a teljesítmény rovatába, amire szerintem a párt büszke lehet. Ugyanakkor nem így éli meg a párttagság, inkább a problémákról kellene vitatkozni. A másik rendező elv az volt — és itt van egy koncepcionális vitám a felszólalókkal, éspedig Berend elvtárssal —, hogy ez a kongresszus a beszámolóval is a politikai kompromisszum felé törekedjen-e vagy pedig nem? Ha én jól értettem azt, amit Berend elvtárs mondott, hogy egy kemény, szikrázó elvi vitában rendezzük el a vitakérdéseket a kongresszuson. Ez a beszámoló úgy építkezik, hogy azokat az elemeket keresi, ami összeköt, és hogy ne szakadás legyen belőle. Kétségtelen, hogy a Berend elvtárs által ajánlott módszer tisztább helyzetet teremtene a pártban. Ezt én nem vitatom, ennek megvannak a maga előnyei és megvannak szerintem a maga hátrányai is. Az a hátránya, hogy ha egy elvi vitába a kongresszuson belemegyünk, nagyobb esély lesz a szakadásra. Ez pedig mégis valahol a kompromisszumokat keresi, ezért épít a józan többségre, amit persze el lehet utasítani. Amit ezen kívül Berend elvtárs mondott, az elméleti igényességet, az egy irreális követelmény. Azért irreális, mert ebben a pártban 40 év óta nem volt elméleti munka. Miért lesz ebben az egy hónapban, és miért lesz ezen a kongresszuson? Ebben a másfél évben nem volt elméleti munka, miért tudja elvégezni akkor ez a kongresszus elméleti igénnyel ezeknek a problémáknak a tisztázását? Én ezt nem látom reális célkitűzésnek, ezt nem kellene felvállalni. Politikai síkon kellene mozogni. Ide tartozik Horn elvtárs megjegyzése is. Azt nem fogadom el, hogy váljunk meg azoktól, akik nem akarják a reformot. Szüntelenül mondom, hogy egy pártnak úgy kell politizálnia, hogy ne ő taszítsa el a tagokat, hanem aki nem fogadja el a programját, az hagyja ott. Én az elmúlt időszakban — tudom, sokan nem értenek vele egyet — egyik legnagyobb hibának a címkézést tartom, amit másfél év alatt elkövettünk. Nem ismerek olyan embert, akinek jogosítványa van, hogy embereket kinevezzen reformereknek, meg konzervatívoknak. Itt szeretnék rögtön arról szólni, hogy mi a reformhoz való viszonyom, mert kaptam egy dicséretet, hogy az utóbbi időben fejlődök és javulok. Szeretném világosan és egyértelműen megfogalmazni, hogy a reformkörökből nekem nem rokonszenves az az irányzat — bár hiszek az emberi fejlődésben —, amelynek szóvivői és vezér1658