A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

rem szépen, ha tilos a pártoknak politikai tevékenységet kifejteni úgy általában a munkahelyeken, akkor ez azt jelenti, hogy bármelyik párttagunk egy szélsőséges esetben elbocsátható a munkahelyéről, ha ott úgymond kommunista propagandát fejt ki. Ezeket a dolgokat ilyen értelemben is végig kell gondolnunk, mert ma a barátságos, konszolidált és számunkra kedvező — relatíve kedvező — erőviszonyok pozíciójából látjuk az ügyeket, de nem hiszem, hogy pesszimizmus bizonyítéka lenne a részemről, ha azt mondom, hogy bizony ezeket egy más szituációra vonatkoztatva is végig kell gondolni, hogy mi lesz törvényes, és mi nem. Ezért én azt javaslom, hogy a Kilényi elvtárs által másodikként a), b), c) pontban sorolt megfogalmazást fogadja el a Központi Bizottság, és bízza meg a tárgyaló delegációt ennek érvényesítésével. A harmadik kérdés, amiről szólni szeretnék, a külföldi pénzügyi támogatás és a pártvagyon kérdése. Én úgy látom, hogy a párttörvényben az eddig kialkudott pozíciók aránytalanul kedvezőtlenek az MSZMP számára, hiszen gyakorlatilag semmilyen mértékben nem korlátozzák magánszemélyek, alapítványok, cégek és egyéb szervezetek külföldről történő pénzátutalásait, juttatásait, melyekre konkrét példák egyébként már napjainkban is igen intenzíven megfigyelhetők. Arra mi nem számíthatunk, hogy külföldről jelentős támogatást fogunk kapni, ugyanakkor, amikor nyilvánvalóan ennek a nyitottsága ellenfeleinknek az érdeke, az MSZMP egyetlen potenciális jövedelemszerzési forrása lebeg a vizek fölött, és ez a pártvagyon [sic!]. Azt hiszem, hogy e két dolognak az egymás mellé állítása, kompenzáló módon történő megállapodás ezekben a kérdésekben nem az asztalnál, hiszen egyetértek vele, hogy nem tartozunk elszámolni nekik a vagyonúnkkal, de valamilyen formában ennek a két tételnek a tisztességes együttes elrendezése valamilyen megállapodás felé, talán arányosabb megállapodás felé mutatna; s ebben, mielőtt bármifajta tárgyalásokba bocsátkozunk a háromoldalú tárgyalásokon vagy más formában az ellenzéki szervezetekkel, tudatában kell lennünk, tisztában kell lennünk azzal, hogy a kormánynak módjában áll-e, és hajlandó-e abban segítséget nyújtani saját pártjának, hogy egy tisztességes — hangsúlyozom, tisztességes — vagyonelszámolás alapján az a vagyon, amely nem visszaszármaztatandó az állam számára, az az MSZMP tulajdonába megnyugtató módon kerülhessen, vagy az idő húzásával és az ügy megoldatlanságával automatikusan megszületik a döntés, hogy egy új parlament már a lehetőségét is meg fogja teremteni annak, hogy törvény vagy rendelet útján egész egyszerűen elkobzásra kerüljön az MSZMP teljes vagyona, s mások kegyétől függjön, hogy ebből mennyi az, ami indokoltnak tűnik, hogy az MSZMP birtokába kerüljön. A negyedik tétel, amihez konkrétan szólni szeretnék, az az egyházi személyiségek és a politikai pártok kapcsolata.Ez ugyanis nem merült fel az eddigiekben. Számomra — s lehet, hogy naivitásnak tűnik ez a kérdés — meglehetősen furcsának tűnik, hogy például a hadseregben pártok nem működhetnek, de úgy tudom előkészület alatt állnak olyan intézkedések, amelyek az egyházak működését lehetővé teszik, vagy a fegyveres testületek tagjai parlamenti képviselők nem lehetnek, de az egyházak személyiségei lehetnek. Súlyos gondot érzek abban, ha az egyházi szószékek konkrét politikai pártok törekvéseinek szócsöveivé válhatnak. Nem kívánom ezzel azt mondani, hogy feltétlenül azzá is válnak, s e kérdés mérlegelésébe bizonyára finoman és érzékenyen be kell kalkulálnunk az egyházakhoz való viszo1475