A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

désnek a gyakorlatban olyan tapasztalatai, amelyeket Magyarországon sem lehet megkerülni. Ezeket csak jelezni szeretném. Természetesen, mi is ismerjük a többpártrendszeri intézményrendszerben a többpártrendszeri képviseleti demokráciáknak azokat az alapelveit, amelyek hosszú évtizedek konszolidált többpártrendszeri viszonyai között alakultak ki, és természetesen ma már, hogy úgy mondjam, bizonyos jogfilozófia kiinduló [pontok] alapjául is szolgálhatnak. Szeretnék rámutatni, hogy ma Magyarországon belátható, nagyon rövid időn belül még valóságos, működőképes és konszolidált többpártrendszer nincs és nem várható, ezért az én megítélésem szerint, ezeknek a nagy társadalmi szerveknek [sic!] a törekvése nem másra irányult, mint hogy ebben az egyébként is kiélezett politikai szituációban — nemiként csillapító szerepet is elvállalva, az egyensúly kialakításához hozzájárulva — saját jogukon küldhessenek képviselőt, vagy állíthassanak képviselőt a parlamentben. Ez a dolog lényege. Tértől és időtől függetlenül ilyen kérdéseket megítélni roppant nehéz. Mi nem az elvekkel vitatkozunk, nem az egyébként kikristályosodott gyakorlatokkal vitatkozunk, ami Európa-szerte kialakult, hanem azzal a konkrét helyzettel, ami ma Magyarországon van, és ebből a konkrét szituációból kiindulva jutottunk arra, hogy véleményünk szerint igen is megilletné ezeket a szervezeteket a jelöltállítás joga. Hozzáteszem, természetesen fölmerül erre, hogy induljanak a szakszervezet, vagy bármilyen más szervezet, valamilyen párt színeiben — ahogy teszik Nyugat-Európában, ahogy teszik az NSZK-ban, teszik Ausztriában és hadd ne soroljam föl a térképet —, ez kézenfekvő és logikus érvelés. Csak nem a mostani, e pillanatban aktuális magyarországi szituációk szerint, hiszen nem alakult ki ez a többpárti struktúra. Lényegében, az úgymond választási lehetőségek, azok nem választási lehetőségek. És, hogy most már egészen konkrétan a szakszervezetekről beszéljek. Egy olyan szakszervezeti mozgalom, amelyik többpártrendszer szituációban szükségképpen csakis pártoktól független, de azért bizonyos elvállalt politikai értékek mentén politizáló szervezet lehet, épp a függetlenedés útján járó szakszervezet számára ez kifejezetten egy csapda-szituáció egy közelgő választások alkalmával. Én ezt nem akarom részletezni, mert úgy gondolom, hogy viszonylag könnyen belátható. Mindemellett szeretném hangsúlyozni — és én fenn is tartom ezt az álláspontomat —, hogy mi felelősen megfontoltuk ezt a dolgot. Szeretném azt is hangsúlyozni, hogy ebben is nehogy félreértés legyen, a szakszervezetek nem emiatt függesztették föl a jelenlétüket. Hangsúlyoztuk, hogy ez — benne is van a nyilatkozatunkban szó szerint — önmagában nem ok arra, hogy mi távolmaradjunk, hiszen ha valakinek nem fogadják el az álláspontját, nem az első, és vélhetőleg nem az utolsó lesz ez a történelemben. Mi azért maradtunk távol, egyelőre ideiglenesen — a SZOT döntéséig ideiglenesen —, mert megkérdőjelezték a Harmadik Oldal egyenrangú részvételét, és mi ezt nem tartjuk összeegyeztethetőnek sem az indító [megállapodás] szellemével, sem pedig azzal a valóságos politikai helyzettel, ami a három tárgyaló fél tényleges társadalmi-politikai pozícióit jellemzi. Én csak nagyon halkan teszem hozzá, hogy nagyon sajnálatos módon ebben a vitában a Harmadik Oldal magára maradt az Ellenzéki Kerekasztallal folytatott vitában. Tehát a felfüggesztésünk nem egy fontos kérdésben kialakított álláspontunk el nem fogadásának, hanem a részvétel minősége megkérdőjelezésének szól. A kettő között nagyon nagy a különbség, ezért ebben nagyon fontos, hogy tisztán lásson a Központi Bizottság. 1467