A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

százezer; nem szabad! Sértő a becsületes és nem ideológus párttagok felé! Nem szabad! Kicsit szerényebb megközelítéssel kell ezt! Legyen egyértelmű elvünk, po­litikai megfogalmazásunk, hogy mit akarunk, és akkor majd ahhoz lehet alakítani és szervezni, még akkor is, ha hosszú folyamat lesz. És ha a pártban nem tudunk ilyen értelemben kollegiális — én merem állítani —, elvtársi hangot kialakítani, ak­kor mi ne várjuk, hogy mi győzzünk bármilyen mértékben a választáson. Minket elsöpör a történelem. És elvtársak, őszintén megmondom, én veszélyes jelenségeket látok a pártban. Itt nem meggyőzésre megy néha, hanem legyőzésre megy a dolog. És ez egy veszé­lyes dolog. Terjed a sértegetés, a gyűlölködés. Elvtársak! Gyűlölködve beszélnek egyes párttagokról, a vezetőkről. Nagyobb gyűlölettel, mint az ellenségről! Nem az ellenzékről, mert azt más kalap alá veszik! Mire vezet ez? Ha durván fogalma­zok, akkor ez öngyilkosság! Sajnos vannak különböző áramlatok és — én ebben Németh elvtárssal egyetértek — szélsőségek. De én nem így csoportosítom, hogy van egy radikális reformer, és egy másik, egy reformer, és nem tudom én, mérlegelő. Vannak a reformerek között is végül is olyanok, akik nem tudom, hogy mit akarnak. Met túllőnek még az ellen­zékieken is, sőt még bizonyos ellenséges csoportok hangján is. Kérem, amikor egy reformkör részéről az a követelés hangzik el, hogy szüntessük meg a Munkásőrsé­get, ki a munkahelyekről a pártszervezetekkel, ezt még az ellenzék sem mondta! Mert már abba beleegyezett, hogy a Munkásőrség beleolvad — mondjuk — a Nép­hadsereg kötelékébe. De a mi ellenzékünk, a reformer ellenzék, az már túllő. így akarunk népszerűséget szerezni? Hát azt hisszük, ha túllicitáljuk az ellenzéket, az­zal majd mi tekintélyt szerzünk? Nem szerzünk mi azzal tekintélyt, és szavazatot sem fogunk szerezni! [Kiknek tesznek ezek...?] A másik oldal pedig minősíti a vezetést: az egész Elnökség tulajdonképpen mun­kásáruló. Mire vezet ez? A kettő azután találkozik, mert mind a kettő tulajdonkép­pen az ellenségeinket segíti. Ha nem tudunk ettől megszabadulni, akkor ez a párt szét fog esni, és ne higgyük azt el, ha itt kialakul egy úgynevezett töredéke a jelenlegi pártnak, egy reform­szárny, majd az valami eredményt elér a magyar társadalomban a választás során. Nagyon téves az az ítélet és prognózis, ha valaki ezt így képzeli el. En itt egyedüli megoldásnak azt tartom, ha alaphangot változtatunk, és egy kicsit a kollegiális, az elvtársias hangot ütjük meg. Nem tanultunk a nemzetközi munkás­mozgalom történetéből? Ha egymást gyilkoljuk, mi következik ebből? Gondolják végig a történelmet! Amikor lesz majd vonal, lesz egy markáns vonal, egy kialakí­tott, kidolgozott vonal, az majd szelektál! De jelenleg nem abban a történelmi idő­szakban vagyunk most. Na, mi ezzel foglalkozunk. Ugyanakkor itt van velünk szemben az ellenzék és az ellenség is. Én azt is hozzáteszem: annak van kialakult koncepciója? Ott van kol­legialitás? Elvtársak! Én állítom, hogy az ellenzék radikális részének, az ellenséges résznek, egyértelmű és világos a koncepciója: stratégiai célja a rendszerváltás. És ennek rendel alá minden lépést. Megmondom azt is, véleményem szerint kialakult markáns taktikája van, hogy hogyan jut el ehhez. Először: le kell járatni az MSZMP-t. A földre kell nyomni. Szét kell taposni, kommunistaellenességet kell hirdetni. Elvtársak! Olyan cinikus hangokat ütnek meg ma a sajtóorgánumok az ellenzéki megnyilatkozásokban, 1449

Next

/
Oldalképek
Tartalom