A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

a választásokon — kormányzati tapasztalatokat birtokló, s kormányképes garnitúrákat kiállítani tudó politikai erő. Tehát vereségünk és szétesésünk hatalmas politikai és hatalmi kormányzati vákuumot idézne elő, amelybe nem egy más politikai rendszer tódulna be, hanem egy szétesett Magyarország teljes csődjével, katasztrófájával együtt. Én ezt látom a fő veszélynek, és ebben látom az igazi veszélyt. Tehát az MSZMP felelőssége ehhez a tényhez és perspektívához kötődik, s azt hiszem, hogy a politikai egyeztető tárgyalásokon a féloldalra billent tömegtájékoztatáson keresztül is előbb-utóbb bele lehet ültetni az emberek tudatába, mert igaz, ami igaz, azt előbb-utóbb elfogadják az emberek, és ezzel ilyen módon kellene foglalkozni. Mitől van az, hogy a platformok még ki sem alakultak, s már a kiirtásukat követeli a tagság egy része, a platformok miatt riadalom van? Pont a hatalmi vákuumtól való félelem, a félelemvákuum, hogy így fejezzem ki magam. Tudniillik egy egycentrumra fölépített, függesztett rendszer, amelyik még nem építette ki saját működését, amit megcéloztunk programatikusan, ha fent a csúcson ingadozás támad, az egész rendszer, az egész társadalom úgy érzi, hogy megingott valami. S figyeljék meg elvtársak, az alapszervezetekben mindenki jogot formál arra, hogy akár a legvadabb módon is szabadszólással magának, az álláspontjának híveket szerezzen. De rögtön megriad, ha ezt fönt is látja, a fönti politikai vitákban. De ennek az alapvető oka szerintem [sic!]. Valóban, ezt addig úgy kell kezelni, hogy ne riadalmat okozzon, hanem tisztázott helyzeteket teremtsen a párttagság és az ország számára is. Ehhez pedig nem arra van szükség, hogy vita ne legyen, hanem az álláspontunkban a következetesség legyen. S elnézést, itt térek vissza bizonyos személyes dolgokhoz, csak azért, mert több oldalról megszólíttattam ez ügyben. Megismétlem, nem hiszem, hogy ne követtem volna el súlyos hibákat, tévedéseket az elmúlt években, vagy már ha a nemzedékem sorsa így hozza, évtizedekben. Egyvalamit azonban mondhatok, és ennek talán most van jelentősége, máskor én ilyeneket nem szoktam mondani, pláne magamról nem szoktam beszélni. Félreértett és félreinterpretált nyilatkozatokból ne induljanak ki. Abból kéne talán kiindulni, hogy én az 1966-os májusi határozat

22 óta s azon disszertációm óta, amely az Akadémia zárt anyagában van még most is — 1968-ban készült el,

23 kezdettől fogva vallottam: politikai reform és egy paternalista rendszer felváltása nélkül semmi esélye a gazdasági kibontakozásnak, felemelkedésnek: semmi esélye, hogy a párt és a nép újra egymásra találjon. Ez a gondolat végigvezette minden megnyilvánulásomat, mindenfajta mozdulatomat. Megismételve: nem vindikálva semmiféle tévedhetetlenséget, csak a következetesség elismerését kérem. E tekintetben pedig azért van jelentősége a következetességnek, mert különben az emberek minden káderdöntésből úgy hiszik és úgy vélik, hogy zsákbamacskát vásároltak, és majd utólag derül ki, hogy kivel találjak szembe magukat. Hogy ez ne következzen be, azért kell nekünk egymás között is nyíltan, egyenes politikát folytatni, és ilyen alapon megkérdezni, hogy a tagság valóban jól látja-e, amikor hatalmi harcot lát ott, ahol esetleg valóban egyszerűen nézetek közönséges küzdéséről van szó, ahhoz, hogy minél hitelesebb és meggyőzőbb legyen ez a politika. Konkrét dolgokra is ki kellene térni, s már csak röviden annyit: itt most Grósz elvtárs Hoós elvtársnak válaszolva elmondta, hogy milyen menetrend szerint kellene a bizottságnak a kongresszusi előkészületeket és a kongresszuson túlmutató előkészületeket megtenni. Én pontosan még nem látom ezeknek a bizottságoknak egy1115