A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

centrum kérdését tartom. De ezt nem lehet ma már egy önmagában és öncélként működő párt szemlélete alapján eldönteni, hanem abban a versenyhelyzetben kell a centrumot kijelölni, a szélsőségektől magunkat elhatárolni, hogy közben ez a nép számára is követhető legyen, vagyis a párt centruma nagyjából egybeessék a nép centrumával. Ha ez nem történik meg, akkor mi erőszakolt szervezeti eszközökkel, viták nélkül, tekintélyi alapon akár, elérhetünk egy centrális helyzetet, hatalmi centrumot a párton belül. Nem fognak ránk szavazni. S itt a következő dolog — én ugyanis csak ebben az összefüggésben tudok gondolkodni —; van egy másik gondolkodásmód is, amit a marxista centrum platformja képvisel, hogy visszatérni a régi paternalisztikus küldetéses, mindenható, mindentudó párt képzetéhez. De hát az nem az én világnézetem, és nem az én helyzetem. Ha elfogadtuk a pluralizmust és a többpártrendszert, annak versenyhelyzetből adódó szabályos következményeit, akkor ebben az esetben az egész szerveződésünk, identitásunk és a hatalmi viszonyok elrendezése azon múlik, hogy kormánypártként kerülünk-e ki a következő választásokból. Ez az a határkő, amihez minden szerveződést és mindenfajta összefogást — ha szabad így kifejeznem magam — alkalmazni kell és hozzákapcsolni. E tekintetben úgy vélem, nem kell félni attól, hogy identitásunkat, önazonosságunkat hozzákössük a demokratikus szocializmus elvéhez, s módszertanilag, szemléletileg, ahogy erre Grósz elvtárs is utalt, a marxizmushoz mint nem dogmák receptúrájához, hanem mint módszertanhoz és történelmi és kritikai megközelítési módhoz. Ez esetben nem kell félni attól, hogy a párttagságnak egyébként a hatalomtól és apparátustól távolabb eső, tradicionálisan gondolkodó része nem tud alkalmazkodni az új követelményekhez. Azt a csekély, dogmatikus és szektás részt leszámítva, amelyik már nem tudja fölfogni ennek a helyzetnek a következményeit. A következő dolog, amit még ezzel kapcsolatban szeretnék megemlíteni — tehát az identitásunkat, önazonosságunkat meghatározva —, ez az, hogy az MSZMPnek, számolva a bizalomvesztés és a tekintélycsökkenés összes következményével, mert ez megtörtént, nos az MSZMP-nek, ha három alapvető műveletet szervezeti és eszmei alapokon meg tud oldani, el tud végezni, nagy esélye van — ennek ellenére —, hogy kormányzó pártként egy erős koalícióban túlsúlyos kormánytámogatást jelentő parlament viszonyai között nézzen a jövő elébe [sic!]. Az egyik — és ez elkezdődött, de itt még tartanak a viták — ez a múltunkhoz való viszony, és a cezúra megvonásának a kérdése. Ez még lehet vita tárgya. Hogy ez aztán névváltoztatásban is kifejeződjék-e vagy ne stb. stb., de mindenképpen úgy vélem, hogy ezt a műveletet, munkát nem fejeztük be. Nem a számonkérés és a kigolyózás jegyében, hanem valódi történelmi analízis jegyében el kell végezni, vagyis csinálni kell egy vállalható értékleltárt, de csak azt, ami vállalható; egy vállalható értékleltárt, benne az egyik legnagyobb értékként azt, hogy 1953 óta hol elevenen és markánsan, hol búvópatakként és osonó módon, de ebben a pártban a reformgondolat végig jelen volt, és a mai napig jelen van. Ennek a reformgondolatnak a többség követője tud lenni, hiszen a hatvanas évek reformkezdeményezése többségi jóváhagyással ment végbe a pártban. Ez ki van már próbálva kérem szépen. Többségi jóváhagyással ment végbe. Éppen azért, mert szemben más, itt most meg nem említendő kelet-európai kommunista pártokkal, ez a párt mindig őrzött magában valamiféle képességet arra, hogy szektás tradícióin is úrrá lévén, valami módon eleven, organikus kapcsolatot tartson a néppel. Tehát nekünk van közlekedésünk a saját népünkkel. Én ezt is az értékek között sorolnám föl, ha a 40 eszten1112