A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 2. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

A másik felfogás — köztük az enyém — szintén elavultnak, elégtelennek minősíti a demokratikus centralizmus elvét, és elsősorban az ezen a címen korábban érvényesült elfogadhatatlan rossz gyakorlatot. Én ezt pontosabban „bürokratikus centralizmusnak" nevezem. A centralizmus teljes tagadását azonban nem fogadhatom el. E nézet elismeri az alulról építkezés elsődlegességét, igényli, ösztönzi az öntevékenység kibontakozását. De nem hajlandó mindenfajta fegyelem elutasítására. E két dolog szembeállítását is hibásnak vélem. A pártreformon belüli eltérés mutatkozik a reformkörök megítélésében is. Az egyik felfogás a reformkörök — és szinte csakis azok — révén tudja elképzelni a pártmozgalom megújulását. Én azt vallom, hogy a mindenkori gyakorlatnak vitákban való meghaladása nélkül a fejlődés elképzelhetetlen, és ennyiben senkit nem lehet ebből kizárni. Én tehát a reformkörök tevékenységét pozitívnak minősítem. A reformkörök számára mintegy kötelezően előírt, horizontális és vertikális szerveződést, gyakorlatilag egy ilyen alapú szervezeti kötöttséget ugyanakkor nem tudok elfogadni. Ezt már nem a platformszabadság nagyon is kívánatos megnyilvánulásának tekintem, hanem frakciózásnak. Ami megengedhetetlen, mert működésképtelenné teszi, sőt a teljes felbomlás veszélyével fenyegeti magát a pártot. Egyes reformkörök álláspontja azért is elfogadhatatlan, mert mélységesen antidemokratikus. Meghirdették, hogy el akarják foglalni a pártot. Egyetértek vele, ha a megújulás szellemét akarják uralkodóvá tenni benne. Ott azonban már nem tudom követni a logikájukat, hogy — úgymond — azok hagyják el a pártot, akik nem hívei a reformoknak, de azt, hogy konkrétan kik ezek a reformellenes párttagok, azt szerintük egyedül és kizárólag maguk a reformkörösök hivatottak megítélni. Ezt a döntőbírói szerepet senki nem bízta rájuk. Egyes reformkörök magatartása pedig átlépi a politikai kultúra minden normáját. Nem tartom véletlennek, hogy tegnap délután ugyanabban az órában tesz nyilatkozatot — de egymástól függetlenül — a baranyai reformkörök koordinációs tanácsa, az MSZMP nagykanizsai reformköre, az ELTE MSZMP-reformköre, és sok más reformkör: az MSZMP főtitkárának személyéről szólva, követelve lemondását. Olyan vállveregető stílusban, hogy — idézek az egyikből — bár a többiekben is hasonló mondat van, figyelemre méltó, hogy majdnem minden nyilatkozatban azonos mondatokat is meg lehet találni — ,,Grósz Károly történelmi érdemeket szerzett a Kádár-féle vezetés leváltásában, de rajta és elvbarátain túllépett az idő!" Idéztem ezt a mondatot. Mindnyájan egyszerre követelik, hogy a főtitkár mellett — ez új elem — a Központi Bizottság valamennyi titkára azonnal távozzék a párt éléről, helyet adva a „hiteles reformpolitikusoknak". Látható tehát, hogy összehangolt akcióról van szó, ami már messze túllép a demokratizmus határán. Erről, ehhez hasonló jelenségekről indokolt lenne a mostani ülésen nyíltan, őszintén szót váltani. A pártreform kétféle felfogásából következik a fegyelem eltérő értelmezése is. Az egyik felfogás nem tartja szükségesnek, hogy előzetes egyeztetés, konzultáció legyen a testületekben egy-egy fontos politikai lépésről. Itthon, sőt külföldön is megengedhetőnek tartja, hogy a vezetők a pártot érintő lényeges kérdésekről egyeztetés nélkül nyilatkozzanak. Sajnos nálam is előfordult ez a gyakorlat. A másik felfogás e tekintetben szigorúbb normákat tart helyesnek, s a régi értelemben vett páltszerűségből e tekintetben nem hajlandó engedni. Jól látható az az eltérés, ami az elmúlt 40 év megítélésében érhető tetten. Az 1096