A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

politizálni egy többpártrendszer keretei között, illetve hogyan kell az átmenetet úgy megvalósítani, hogy az ország számára az hasznos legyen, és ne anarchiához vezessen. Ilyen politikai hibának tartom — szerencsére erről kevesebben tudnak, biztosan emlékszik a Központi Bizottság minden tagja —, hogy legelső ülésünkön úgy határoztunk,

34 hogy ezentúl minden személyi javaslatot, amely akár több szervezet által is tevődik véglegesen, azt mi nyilvánosságra hozzuk. Azért is kell, hogy mindenkiben éljen ez a kép, mert Kádár elvtárs volt az, aki felállt és azt mondta, ő javasolná, hogy a régi módon majd a népfronttal hozzuk nyilvánosságra a javaslatokat, és akkor egyhangúlag leszavazta a Központi Bizottság Kádár elvtársat. Azt hiszem, ez élmény kell, hogy maradjon mindenkiben. Azóta nem hoztunk egyetlenegyszer sem ilyen közös javaslatot mi előre nyilvánosságra. Úgy gondolom, hogy meg kellene változtatnunk az akkori szavazatunkat, és talán Kádár elvtársnak azt kellene mondanunk, hogy neki volt igaza ebben az ügyben. Nagyobb és súlyosabb gondnak érzem például a március 15-ét. Úgy gondolom, hogy március 15-e munkaszüneti nappá nyilvánítása, s ezáltal állami nemzeti ünneppé emelése megért volna annyit, hogy a Központi Bizottság a párt nevében ajánlja fel ezt a parlament felé. Ezzel tudtuk volna bizonyítani, hogy a májusi pártértekezlet után az első adandó alkalmat felhasználtuk arra, hogy az ország közvéleményét régóta izgató kérdésben a politika megváltoztatta véleményét. Nem így történt, szerintem kihagytunk egy lehetőséget, és most talán tovább fokozzuk ezt azzal, hogy március 15-e megünneplését valahogy ugyanolyan keretek között képzeljük el, mint az elmúlt években, ahelyett, hogy ezt most már az új szituációnak megfelelően valóban állami ünnep rangjára emeltük volna, és ennek külsőségeiben is jelét adtuk volna. Számomra ebbe a sorba tartozik az utóbbi heteknek a vitája is, Pozsgay elvtárs interjújából adódóan. Ugyanis úgy gondolom, hogy ez ma nem elsősorban tudományos kérdés még, ma ez elsősorban politikai kérdés az országban. Tudománnyá ez 10—15—20 év múlva fog majd igazán válni, ma arról van szó, hogy a párt, vagy a párt nevében a Központi Bizottság, de én inkább az első megfogalmazásnál maradok, 1989-ben átértékeli-e az akkori politikai véleményét az 1956-os eseményekről, illetve arról, hogy milyen gesztust ad a társadalom széles rétegeinek, mit ismer el korábban az őáltala követettekből. Az az érzésem, és nem akarok most itt részletekbe belemenni, hogy ezt a népfelkelést már nem tudjuk kitörölni a nép szótárából. Ez mindenképpen benne fog maradni, de nagyon jó lenne, ha határt szabnánk, megmondanánk, hogy tovább nem megyünk, hiszen alighogy ez a népfelkelés szó elhangzott, a következő héten már különböző ellenzéki csoportok gyűlésein ez úgy aposztrofálódott, hogy jó-jó, ez egy első lépés, hogy a népfelkelést elismeri a párt, de ez nem népfelkelés, hanem forradalom, meg szabadságharc volt. Nekünk ebben viszont valóban nagyon keményen le kellene tenni a határt, hogy eddig és ne tovább! Ezt letehetjük esetleg majd a párttagságban lefolytatott viták után, de mindenképpen meg kell húzni keményen a határvonalat, hogy ne megint lépésről lépésre kezdjünk hátrálni. Én a Pozsgay-interjút annyiból tartom károsnak, politikailag tartom károsnak, mert ha egy ilyen gesztust teszünk a társadalom széles rétegei felé, akkor ezt ne egy ember tegye, hanem a párt nevében tegye meg mondjuk a Központi Bizottság. Itt is elvesztettünk egy olyan lehetőséget, hogy a párt mintegy 800 ezres testülete nyújtson békejobbot bizonyos elemei felé a társadalomnak. 83