A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

takkal, és úgy gondolom, hogy a széles körű vita, amely a februári koncepciótervezetet követte, haszonnal járt. Sok javaslat beépült. Tanúsíthatom, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Agrártudományok Osztálya kibővített ülésén elmondottak is jelentős részben beépültek, és nyilván, hogy a Központi Bizottság vitája alapján tovább gazdagodik az anyag. Ami a Tanácsadó Testület állásfoglalását ületi, amire Iványi elvtárs kitért, most csak hadd jegyezzem meg azt, hogy ez egy többségi állásfoglalás természetesen, és az én kötelességem mindössze az, hogy ezt a tisztelt Központi Bizottság tudomására hozzam. Ez történt itt. Kedves Elvtársak! Javaslom — mert engem nem kötelez persze a Tanácsadó Testület állásfoglalása — elfogadását a tervezetnek, néhány kiegészítő, most általam elmondanó tételes módosítással. Javaslom annál is inkább, mert agrárprogram nélkül Magyarországon nem lehet politizálni. A módosítási indítványoknál abból indulok ki, hogy most sokkal többről van szó, mint egy termelési ágazatról, egy bármilyen fontos népgazdasági kérdésről. Többről és másról, évtizedek, mondhatnánk még azt is, hogy évszázadok építkező, formálódó világáról, a parasztságról és csak ezzel együtt a termelésről, faluról és településről. Olyan témakörről tehát, ahol az éles váltásoknak nagy az ára, ahol az evolúció, a reform a hagyományos közeg, a természetes mozgásforma. Nem igaz ugyanis, hogy a falu konzervatív, hanem az a tény szerencsére, hogy a falu a valóságot becsüli, ítéletében első helyre teszi az empíriát, a tapasztalatot. A tapasztalathoz pedig hozzátartozik az egybevetés, a jó megfigyelés, a valóság tisztelete. Első indítványom tehát az, hogy fejeződjék ki az állásfoglalásban a mezőgazdaságban megvalósított úgynevezett „magyar út". Egyik, ha nem a legfőbb tanulsága éppen a jövő számára is ez a valósággal való számolás. A magyar mezőgazdasági szövetkezetek története nem más, mint a kötelező, a hajdani mintaalapszabályban annak idején rögzített külföldi előírásoktól való eltérés, elszakadás története. Attól a mintaalapszabálytól és annak a felfogásnak a maradványaitól, amely egy tehénben, öt juhban vagy kecskében szabta meg a parasztcsalád tulajdonának felső határát. Amely előírás nem a szövetkezeti tagnak, hanem még a tsz-nek sem tette lehetővé, hogy traktort tartson, hogy pékséget nyisson, vagy vágóhidat építsen. Egyszóval — és erről ne feledkezzünk meg —, ahol és amikor és amilyen mértékben e korlátoktól, sémáktól sikerült elszakadni, kitérni, ott és akkor kedvező hatások erősödtek fel a magyar agrárvalóságban. Amikor pedig a párt falusi politikája, ahogy ezt régebben nevezték, nem volt tekintettel a hazai és még tájanként is eltérő külön adottságainkra, amikor mechanikusan kolhozsémához kötődött, akkor annak nemcsak a falu, hanem az egész ország kárvallottja volt. Ütközések, viták persze voltak, ahogyan most is vannak. Én csak kettőt szeretnék felidézni, megemlíteni, tanulságai miatt. Az egyik az 1948—49-ben folytatott, az úgynevezett országos mintagazdaértekezleten elindult vita, amelynek eredménye közismert — a dokumentumok már hozzáférhetőek —, mind a parasztság minősítését, mind pedig a szövetkezeti átszervezés ütemét illetően. A másik, a már létező szövetkezetekről, azok termelési jogosítványairól, jellegükről, a tagsági jogokról, s benne a háztájiról folyt vita [sic!]. Ezek a viták eljutottak a kongresszusokig. A X., XI. kongresszusig. Az 1970-es évekre mindenesetre jórészt konszolidált állapotok következtek be, jó hátszéllel, s megerősödött a falusi bizalom. Voltak ennek persze tisztázatai [sic!] is. Mégis kialakult Európa legváltozatosabb üzemi formákkal bíró mezőgazdasága, 937