A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

lyi programok is kellenek, a párt szerveinek azonnal neki kellene kezdeni ilyen helyi programok készítésének. Persze ezen 10—12 pont a birtokában kell legyen mindenkinek, és azonnal megteremteni nekik a helyi koalíciókat és tisztázni, vagy legalábbis látni, hogy ki lesz a helyi ellenzék, mert ellenzék lesz. Azt hiszem még egyszer nem mehetünk bele olyan válaztásba — nem is akarunk belemenni —, ahol az ellenzéknek nem adunk valami szerepet. Szerepet kell adni. Csak úgy kell felkészülnünk rá, hogy ne az ellenzék győzzön sehol sem lehetőleg. Úgy gondolom, hogy parlamenti frakciónknak foglalkoznia kellene a parlamenten belüli helyzet tisztázásával, a parlamenten belül a párt pozíciójának a rendbetételével, hogy lehetséges-e a parlamenten belüli koalíciót is megteremteni, hogy legyen a kormányzásnak valami komolyabb bázisa. Az én fejemben az sem lehetetlen, hogy az 1985-ben megválasztott párttag képviselők számára adjunk egy menlevelet, egy kimenőlevelet, aki akar, szabad a kilépés, aki marad, azt pedig fogjuk össze, és akkor lehessen kommunista frakció, mert én ezt most megcsinálnám valamikor. Talán kényes a gondolat, nem mondom, hogy nincs veszélye ennek, mert itt Romány elvtárs az eróziót gyönyörűen lefestette, az erózió a politikában is létezik, de ha meg tudnánk csinálni, akkor még ezen is gondolkodni kellene. Mindenesetre jobb helyzetet teremtene a mostaninál, ahol bizony néha a párttag képviselőinktől nagyobb, igaztalanabb és primitívebb vádaskodást kap a párt meg a kormány, mint sokszor — most egy furcsa dolgot mondok — a Király Zoltántól, akit mégis ismerünk már, előre ki lehet számítani a hozzászólását, és aki vissza akar kerülni a pártba, tudtommal. [Most is vissza akar kerülni a pártbaJ Kicsit furcsa. Tisztázni kell a függetlenekhez való viszonyunkat. En a többpártrendszert úgy képzelem el, hogy két fázisból kell álljon. Az első fázis a következő esztendőkre szól, talán 1995-ig, ha lehet. Ebben a fázisban egyetértek Ormos Máriával abban, hogy igazában nem a hatalomért versengő és a választásokon, a szavazatokért éles versenyt folytató pártokra lenne szükség. Ha ezt sikerülne elérni, erre nem érett a helyzet, tehát itt egy koalíció és annak az ellenzékéről lehet szó. 1995 után, amikor elrendeződnek a viszonyok, akkor lehet már egy nyíltabb, versengő pártrendszerre rátérni. Ezt vagy sikerül megcsinálni, vagy nem. Azon kell igyekeznünk, hogy sikerüljön megcsinálni. A Történelmi Albizottság tanulmányával én egyetértek. A nyilvánosságra hozatalát támogatom, azt hiszem, nagyon hasznos lesz a politikai gondolkodásra, gondolatfejlesztő, sőt eszmeileg fejlesztő hatása lesz. Nem javasolok fogalmazási változtatást ezen a Központi Bizottságnak, az albizottság anyaga, ők azt csinálhassanak, amit akarnak, mi nem fogalmazunk át semmit. Azt hiszem, megérett a helyzet arra, hogy reálisan, marxista módon értékeljük ezeket az 1953—1956-os eseményeket és magát 1956-ot. Mégiscsak a mi legnagyobb elméleti marxistánk Lukács György volt, ezt ne tagadjuk, és ő úgy értékelt — aztán most hallottuk Ormos Máriától ezt a szuggesztív és sokkoló beszámolót az akkori vitáról, én akkor nem voltam tagja az ideiglenes bizottságnak, körülbelül tudtam ezt, de még számomra is megrendítő volt ez az ismertetés —, és jelzi azt, hogy itt visszatérésről van szó, egy korábbi marxista értékelésről. Persze nem arról, hogy akik akkor a barikádnak ezen az oldalán álltak, ahol mi állunk, ahol én is álltam akkor, hogy azok hiábavaló harcot folytattak. Ellenforradalmi veszély volt, ellenforradalmi cselekmények bőven voltak, harcolni kellett, de ez nem azonos az események lényegének a megítélésével. '79