A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

HORVÁTH JÓZSEF elvtárs: Tisztelt Központi Bizottság! Tizenöt éve vagyok munkásőr és mivel rólunk van szó ebben a napirendben, így röviden néhány gondolatot szeretnék elmondani. Úgy gondolom a Munkásőrségnek se a múltját, se a jelenét nem kell különös mélységű elemzésekkel, bizonyítgatásokkal sem ebben a körben, sem más körökben magyarázgatni. Léte sem akármilyen történelmi helyzetben keletkezett, sorsa, jövője ugyancsak nem akármilyen történelmi helyzetben kerül napirendre. Az elmúlt rövid időszak megélése számunkra is nehéz és gondokkal teletűzdelt változások közepette zajlott, és zajlik ma is. Ezek a változások konfliktusokkal is járnak, és az a legtermészetesebb, hogy legyenek is egészséges konfliktusok, hiszen azok döntően a fejlődést segíthetik elő. Éppen ezért ilyen körülmények között az sem lepett meg, hogy a Munkásőrséget megkérdőjelezték, esetenként durván támadják. Előfordul sajnos az is, hogy egyes tagjait inzultálják. Ezekben a társadalmi változásokban, amelyeket ma élünk, ez is benne van. Tisztában vagyok azzal is, hogy aki közéleti szereplést vállal, annak számolni kell azzal is, hogy az átlagtól eltérően a figyelem középpontjába kerül. Ez így természetes. Ugyanakkor, ahogyan ezt néha teszik, nélkülözi a legelemibb kulturált megközelítést is. Az ilyen megnyilvánulásoknak sok esetben az a durva logika is a velejárója, hogy általánosít, ezért azokat is mélységesen sérti, akik sem korábban, sem a jelenben nem szolgáltak rá. A munkásőreink nem sértegetést, fenyegetést, hanem tiszteletet, megbecsülést és megértést érdemelnek. Van olyan érzésem, hogy olyan értékeket is szét akarunk zilálni ebben a felfokozott politikai közegben, melyeket majd talán később százszor is meg fogunk bánni. Óriási feladatok előtt állunk, a nehézségek megoldásában minden progresszív erőnek, kisebb-nagyobb kollektívának, de magának az egyes embernek is megvan a maga szerepe és lehetősége. Ezért én úgy gondolom, nem nagy esélye lesz a kibontakozásnak, az előrehaladásnak, ha a tisztességes cselekvést, tenni akarást, a gerinces emberi magatartást, a józan politikai értékítéletet, kiállást a sárba tapossuk. Nem hiszek abban sem, hogy meg lehet újulni, ha mindent kidobunk a hajóból, hiszen ilyent még a legradikálisabb, világot megrengető változások sem tudtak elviselni; ahol ezt megpróbálták — sajnos van rá példa —, később súlyos, nagyon súlyos árat kellett, vagy kell érte fizetni. Szűklátókörűségnek tartom, bár akik így kezelik a dolgot, jól felfogott politikai érdekeik is vezérelhetik, hogy olyan kérdéseket is anyagi köntösbe burkolnak, melyek jóval többet jelentenek annál. Meggyőződésem, hogy a hiányzó milliárdokat csak olyan légkörben tudjuk előteremteni, a bővített újratermelést a maga normális rendjébe visszaterelni, ha a társadalomban alapvető rend, stabüitás, fegyelem, azaz nyugodt alkotó légkör van. Felfogásom szerint is ennek egyik alappillére természetesen a társadalom belső demokratizmusának kiteljesedése, de egy ilyen kiteljesedett demokráciának is szüksége van rövid és hosszú távú intézményesített garanciákra is. Az erre irányuló folyamatban hitem szerint helye van egy önkéntes alapon szerveződő fegyveres testületnek is. Nem tagadom, kellemesen érintett a Nemzetközi, Jogi és Közigazgatáspolitikai Bizottság állásfoglalása, megfontolt, higgadt és józan tárgyilagossággal kialakított véleménye és ajánlása. A Borbély elvtárs által előterjesztett állásfoglalástervezetről is az a véleményem, hogy tartalmazza mindazokat az elemeket, amelyek garantálhatják testületünkben a megszakítottság és a folyamatosság összhangját, a megfogalmazott szellemiség megvalósulásának a garantálását. 848