A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

úgy érzem, hogy ebben a helyzetben azok a tennivalók, amelyekbe belekezdtünk, azoknak a következetes végrehajtása a legszentebb és legfontosabb pártügy ma, és nem szabad, hogy bármifajta vita, kreált álláspont vagy támadás minket erről eltérítsen. Hat kérdéshez szeretnék nagyon röviden hozzászólni. Az első, mindenképpen szólnom kell az 1956-os értékelésről és az azzal kapcsolatos álláspontunkról. Szeretném azt mondani — és azt hiszem az eddigi vita fényesen igazolta —, nagy hibát követett el Pozsgay elvtárs, hogy ezt idő előtt megengedhetetlenül kivitte az utcára, a Központi Bizottság engedélye nélkül, és ezt nem magyarázza semmi, a mai vita igazolta a legjobban. Ormos elvtársnő nagyon jó, nagyon szép felszólalása, Horn elvtárs és más elvtársak véleménye, hogy gyakorlatilag itt kellett volna kezdeni, és ha itt kezdjük megfelelő realitással, nem hiszem, hogy van a Központi Bizottságban egyetlenegy ember, aki nem mondaná azt, igenis próbáljuk meg még differenciáltabban, valóságos történelmi tényeknek, a helyzetnek megfelelően az 1956-os értékelést tovább finomítani, tovább tisztítani, a néptömegek szerepét még inkább aláhúzni, nagyon reálisan megmutatni, mi volt abban a haladó és előremutató, és melyek voltak azok az események, amelyek az ellenforradalomhoz vezettek. Csak egy ilyen dialektikus, összekapcsolt értékelés vezethet eredményre, és ha itt most ezek után azt mondjuk, hogy dolgozzon tovább a bizottság ebben a szellemben, a Központi Bizottság felhatalmazása alapján, ez egy további eredményeket rejtő előremutatás lehet. Úgy érzem, hogy semmiképpen sem engedhetjük meg magunknak azt a tényt és annak az elferdítését, amire itt az 1956 értékelésénél egyesek spekulálnak. Ha csak arról van szó, hogy ki akarjuk értékelni az 1956-ot, igazán marxista—leninista módon, a valóságnak megfelelően, akkor mindent szabad. De ha ezzel igazolni akarjuk mindazt, ami ebben ellenforradalmi sanda és ellenünk szóló volt — most ilyen vágyak és remények is vannak —, azt a Központi Bizottságnak vissza kell utasítania. A második kérdés: kire támaszkodik ma a Magyar Szociálisa Munkáspárt? Rendkívül fontos kérdés, a tömegek, munkások, parasztok, értelmiségiek, az alkalmazottak nap mint nap felteszik ezt a kérdést nekünk. A pártértekezlet ebben egyértelműen állást foglalt. Külön is öröm, hogy korrigáltuk és fejlesztettük álláspontunkat, hogy az értelmiséget még jobban bevonjuk a párt életébe, munkájába, és építünk még jobban az értelmiségre, tanulva az eddigi tapasztalatokból. Ebben a nagy örömünkben és tennivalónkban, hogy itt bővíteni akarjuk az alapbázist, amelyre a párt épít, elfeledkezünk és nagyon keveset beszélünk, sokszor keveset teszünk a nagy tömegek, a munkástömegek, paraszti tömegek bevonására, aktivizálására. Úgy érzem, hogy nem történt változás a mi pártunkban. Az alapvető a párt egész életében, összetételében, munkájában az kell legyen, hogy politikájában a munkásosztály politikáját valósítsa meg, ezt bővíti a dolgozó rétegek politikájára, a nemzet legfőbb célkitűzéseinek megvalósítására, de tömegében a munkásosztályra külön kimagasló figyelmet fordít, itt amikor munkásosztályt mondok, mondhatnám ugyanezt a parasztságra is. Ebből ne engedjünk, ezt várja tőlünk, ha szabad így mondani: a nemzet. Ugyanakkor azt tapasztalom beszédeinkben, anyagainkban, felszólalásokban, a Politikai Bizottság tagjai felszólalásaiban nem egy és nem két esetben, mintha ez háttérbe szorulna. Az a véleményem, hogy a tömegek között végzett további politikai munka a tö71