A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

godalmamat és nyugtalanságomat Pozsgay elvtárs felszólalása nem segített eloszlatni, sőt ellenkezőleg, vagy legalábbis az aggodalom és nyugtalanságom megmaradt. Mi ennek az alapja? Természetesen nemcsak az 1956 értékelése, átértékelése, vagy tervezett vagy meghirdetett átértékelése, hanem ennek a nyugtalanságnak és aggodalomnak az alapja az utóbbi hetekben vagy hónapokban bekövetkezett belpolitikai helyzet is. Ezek az események, amelyeket mindannyian ismerünk. Alapja az, hogy erősödik és nem kap megfelelő visszautasítást az a nézet vagy az a nézetcsoport, amely az elmúlt 40 esztendőnek a történelmét megkérdőjelezi, amely nem hajlandó tudomást venni arról, hogy az elmúlt 40 esztendőben a hibákkal, gondokkal, nehézségekkel együtt is — valaki mondta ezt —, történelmi eredmények születtek ebben az országban. És ezeket az eredményeket nem lehet a dolgozó néptől vagy a nemzettől — mindegy, hogy mondjuk — és nem lehet a kommunistáktól elvonatkoztatni és elvitatni. Én is azt mondom, hogy azok a terhek, amelyeket mi viselünk a múltunkért, azok megvannak, de azok mindannyiunknak a terhei és mindannyiunknak együttesen összefogott erővel kell ezeken a terheken úrrá lenni, a megfelelő tanulságokat levonni, vagy ahogy szokták mondani már így a gazdasági életben — ugye ilyen szóhasználattal — ezeket a kérdéseket megfelelő módon és higgadtan — úgymond — levezényelni. Sok szó esik mostanában a párt egységéről. Ha egyáltalán van még, vagy beszélhetünk igazából pártegységről. Én már kezdem azt hinni, hogy ez hovatovább már csak fikció. Bár ne lenne igazam és jó lenne, ha nem lenne igazam. Ez a pártegység — legalábbis azt hiszem — már nemcsak repedezik, hanem én azt mondom, hogy mostanáig egy veszélyes fordulóhoz érkezett. És egy 1956-nak az átértékelésére tett kísérletek azt hiszem, hogy ehhez a fordulóhoz és a repedések kiszélesítéséhez legalább két nagy lapáttal még rátettek. Én nem a régi értelemben felfogott monolitikus egységet sírom vissza és azt hiszem, egyikünk sem. De azért, ami ebben a pártegység kérdésében történik és történt, a különböző megnyilatkozások adnak erre alapot, az nagyon-nagyon elgondolkoztató, és igazából felveti a Központi Bizottság felelősségét. Én ugye most hallottam és hallottuk együtt, hogy a Politikai Bizottságon belül látható ellentétek, ezek nem valami hatalmi villongások, vagy személyes aspirációk, én azt mondom, hogy úgy legyen, vagy így legyen, ez igaz. Szeretném hinni, hogy így igaz. Ezt a következő időszak megmutatja. De elvtársak, most nemcsak a személyi aspirációkról vagy esetleges személyi aspirációkról beszélek én, hanem azért a pártegységhez meggyőződésem szerint egy marxista—leninista pártban továbbra is hozzátartozik és a jövőben is hozzá fog tartozni az elemi pártfegyelem, amely a bizonyos platformszabadságot azért nem úgy fogja fel, ahogy egyesek. Nem az utcának kell beszélni és nem a rádió hullámain az éterbe. Ha van valahol helye és szerepe a platformvitáknak, akkor az többek között ebben a teremben kell hogy megtörténjen, itt a Központi Bizottság közreműködésével és a Központi Bizottság plénumain. Elvtársak! Sajnos válasz nélkül maradnak fontos kérdések a párt részéről, vagy késnek a válaszok az egyes fontos kérdésekre. Azt hiszem, hogy ez is a pártegység kérdéséhez tartozik, és gyakran azt tapasztalja az ember, hogy nem a párt irányítja a folyamatokat, hanem a tűrési határt mások szabják meg a mi számunkra. Hadd mondjak egy példát: azt hiszem, tegnap hallgattam a rádióban, a gyülekezési és 58