A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

szempontból is meggyőző magyarázatot kapjanak a szocialista országok ismétlődő válságai, sőt felkelései. A magyarországi 1956 problémáját szerintem úgy kellene — és lehetne is — azonnal megoldani, idézőjelben, hogy elfogadjuk Lukács György formuláját, amit Jánossy Ferenc, nevelt fia, Jánossy Ferenc hozott nyilvánosságra, s amely szerint a magyar 1956 nem mondható sem egyszerűen ellenforradalomnak, sem pedig forradalomnak, hanem felkelésként kell jellemezni. Lukács szerint a felkelést az különbözteti meg a forradalomtól és az ellenforradalomtól egyaránt, hogy nincs világos célja. Ha ezt a formulát sikerül elfogadtatni a párttal, akkor egyrészt valóban szabaddá válik 1956 tudományos kutatása és a különböző felfogások vitája, de ugyanakkor esetleges megegyezése is abban például, hogy 1956-ban voltak forradalmi és ellenforradalmi, 1956-nak voltak forradalmi és ellenforradalmi áramlatai is [sic!]. Ezen az alapon közelebb lehetne jutni a Nagy Imre-probléma újszerűbb, ideológiai és politikai kezeléséhez is, minthogy itt még nem, de az országban, filmszemlén és minden lehetséges fórumon a Nagy Imre-kérdés is napirenden van. Itt hadd tegyek egy rövid, néhány perces közbevetést. Prosjan, eszer — baloldali eszer — 1918-ban részt vett a júliusi felkelésben. Prosjan néhány, azt hiszem néhány hónappal később meghalt, nem tudom pontosan hogyan, nem a fegyveres harcban. Lenin írta a nekrológját, a Pravda leközölte Prosjan elvtárs emlékezete címmel, amelyben a következő formula olvasható: Prosjan elvtárs forradalmi következetessége révén nézeteltérésünk — Prosjannak narodnyik nézetei voltak, de közeledett a kommunizmushoz, sőt azt ajánlotta, hogy egyesüljön az eszer párt és bolsevik párt, ezt Lenin elhárította — Prosjan elvtárssal [való nézeteltérésünk] fegyveres harcba kellett hogy torkolljon. Aztán még sok minden, én a kötetet is magammal hoztam, de nem akarom ebéd előtt még Leninnel is megterhelni a vitát. A summája a dolognak az, hogy Prosjan elvtárs 1918 júliusáig sokkal többet tett a szovjet hatalomért, mint amennyit azután aláaknázására tehetett. Hogy ez Nagy Imrére vonatkozhat-e vagy nem vonatkozik, azt csak kutatások, ezt aztán valóban csak alapos dokumentációval lehet eldönteni [sic!], és nem tudom, mert Nagy Imrét nem ismertem, de hogy ez a fajta politikai bölcsesség és erkölcsi emelkedettség kell még a fegyveres ellenfelek megítéléséhez is a mi pártunkban is, abban egészen biztos vagyok. Az 1956 megítélésével kapcsolatos vita, amely voltaképpen a sok pontatlanságot tartalmazó reggeli, múlt szombat reggeli Népszabadság számmal, közleménnyel kezdődött, és a 168 órával és utána egyetlen mondatnak ismételgetésével meglehetősen nagy port kavart, hétfőn délután a Népszava

18 riportere keresett fel és kért tőlem interjút. Adtam egy interjút a Népszavának, amelyben különböző rövidítések, torzítások stb., ezekkel most nem érdemes foglalkozni. Egypár dolgot azonban mégis felolvasnék belőle. A bizottság munkájáról való pontosító megjegyzések után azt kérdezte a riporter: tehát akkor elsietett volt a közlemény megjelentetése a bizottság munkájáról? Azt válaszoltam: azt hiszem az ország és a párt közvéleménye valamiféle híradást várt ennek a bizottságnak a munkájáról. Véleményem szerint maga a közlemény lehetett volna körültekintőbb, de ez még fokozottabban vonatkozik a tömegkommunikációs eszközök munkájára, amely ma mintha csak a szenzációkat, csemegéket keresné. Elkötelezett híve vagyok a nyilvánosságnak és a sajtószabadságnak. Elszomorít, hogy az utóbbi időkben jóformán naponta helyreigazításokat kell olvasnom, mert sok szenzációról kiderült, hogy nem úgy igaz, ahogy írják, vagy teljességgel alaptalan, mint pl. a tizennyolc halott a kukoricásban.® Javaslom, mondta a riporter, még egy gondolat erejéig maradjunk a közle44