A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

BERECZ FRIGYES elvtárs: Tisztelt Központi Bizottság! A hét elején a rádióban hallhattunk egy híradást arról, hogy az egyik alternatív szervezet súlyos aggodalmát fejezte ki a tekintetben, hogy pártunk egy elkövetkezendő választáson megsemmisítő vereséget szenvedhet, továbbá kifejezte aggodalmát a párttagok, és elsősorban a párton belül a vezetők, az apparátus sorsa iránt, féltve ezeket az elvtársakat a megaláztatásoktól. Én úgy gondolom, nem érdemes azon tűnődni, hogy most hálával, vagy inkább gúnyos elutasítással kell-e fogadnunk ezt az emberbaráti gesztust. A helyes válasz csak az lehet, a Magyar Szocialista Munkáspárt ne mástól várja, maga gondoskodjon arról, maga küzdjön meg azért, hogy ne alázzák meg, hogy ne szenvedjen megsemmisítő vereséget. A vitaindító előadás feladta számunkra a kérdést, rendelkezünk-e a sorsunk befolyásolásához szükséges eszközökkel. Ha nem, vagy csak részben, akkor mit kell tennünk a párt megerősítése érdekében. A vezető szerep megtartásának tárgyi eszközeivel és feltételeivel, mint tegnap Horn elvtárs is utalt rá, egyértelműen rendelkezünk. Az egyetlen szervezett párt vagyunk sok százezer olyan taggal, akik hajlandók áldozatot vállalni, tenni valamit a párt érdekében. Döntő többséggel rendelkezünk a Minisztertanácsban és az államhatalom szerveiben. Formálisan az Országgyűlésben is. Meghatározó a jelenlétünk a gazdasági élet vezető posztjain. Az eddig létrejött alternatív szervezetek és embrionális pártok ma még ezt együttvéve sem mondhatják el magukról. Ezzel azonban nincsenek összhangban a vezető szerep megtartásának szubjektív feltételei, mert azokat nagyrészt kiengedtük a kezünkből elsősorban azáltal, hogy nem tudjuk eléggé hatékonyan irányítani a gazdaságot. S hogy emiatt állandósult az életszínvonal, a szociális életfeltételek romlása. Továbbá felelős a kialakult helyzetért propagandamunkánk is, mert lemondtunk a befolyásolás eszközeiről, átengedvén azokat nagyrészt az ellenzéknek. S függetlenül attól, hogy egymás közt vezetőink hogy érzik, igen súlyos következményekkel jár pártunk vezetésének megbomlott egysége, az a tény, hogy ország-világ elé kirakatba kerültek az egység hiányának látványos jelei. Nyilvánvaló tehát, hogy legsürgősebb, legfontosabb feladatunk az eszmeicselekvési egység helyreállítása, mégpedig a megkerülhetetlen változások vállalása mellett. Hogyan segít ebben pártunknak a történelmi albizottság jelentése? A közzététel módjával — ezt az eddigi vita is megerősítette — a nyilvánvaló jó szándék ellenére olyan hibákat követtek el, amilyeneket a tanulmányban a sztálini társadalommodell hibájaként maguk is bírálnak. Túl sokat bíztak az apparátusra, és túl szűk körben döntöttek egy ideológiai, politikai szempontból alapvetően fontos kérdés minősítésének a megváltoztatásáról és nyilvánosságra hozataláról. Magyarázatul hozzátenném: apparátus alatt azt értem, hogy az albizottság nagyszámú külső szakértőt vonhatott be a munkába; a túl szűk kör alatt pedig azt, hogy keveredik a közvéleményben, ez bizottság volt vagy albizottság. A bizottság, a 15 tagú bizottság nem ült össze, nem tanácskozta meg ezt az anyagot, tehát az albizottság nemcsak a Központi Bizottságot lépte át, ezt a bizottságot is. Mindez azt példázza, hogy a kész tények elé állítás módszerével nemcsak dogmatikus, de reformszellemű platformról is veszélyes helyzetet lehet előidézni. Ha ezt a türelmetlen, a képviselt eszmétől idegen módszert általánossá tesszük, ugyanolyan sorsra juttathatjuk a reformokat, mint a társadalom sztálini modelljét. A reformok szempontjából azért sem tartom szerencsésnek a nyilvánosságra hozatal módját, mert a közzététel során elkövetett taktikai eljárási hibával gyengíti a tartalom hitelét, mert feleslegesen tesz újra a reformok ellenfeleivé olyanokat, akik 121