A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

elvtárs is mondta, sokan mások mondták, valószínű túlzott az elvárás, nem is tudunk eleget tenni neki. De legalább egy elfogadható niinimumhoz kell ragaszkodnunk. Tegnap én még magamban azt gondoltam, hogy a Központi Bizottság nem mehet innen a teremből ki úgy, ahogy bejött. Most azt mondom, hogy most már nem úgy megy ki, mert hiszen nem pártszakadással kell kimennie. Ez már egy óriási eredmény. De ezen a bázison és azon, amit Grósz elvtárs előterjesztett javaslatként is, el lehet indulni és azt kell föltenni magunknak, hogy most tudunk-e válaszolni, legalábbis a legelemibb elvárásoknak megfelelni. Nem elég, hogy kinyilatkoztatjuk, hogy így is, úgy is pártszakadás van, vagy páltmegosztottság van; mindegy, hogy milyen nyelven mondjuk. Az a kérdés, hogy hogyan tudunk ebben egységet teremteni. Azt gondolom, hogy ezt a légkört, amit itt a bevezető előadás, a javaslatok és a hozzászólások teremtettek, ezt kellene átvinnünk most a párttagságra. Hogy hogyan tudjuk átvinni, ezen érdemes gondolkodni. Ahhoz mindenekelőtt, azt gondolom, tudnunk kell, hogy mit vár tőlünk a párt és a szélesebb körű közvélemény. Itt sokan beszéltek erről, az idő rövidsége miatt nem akarok erre kitérni. Én egyetértek Jassó elvtárssal és másokkal abban, hogy itt most egész rövid időn belül egy akcióprogramra van szükség, meg platformra, amihez csatlakozni is lehet, meg aki nem akar csatlakozni, annak meg alkalmat adunk arra, hogy ne csatlakozzon, vagy ha úgy tetszik, kilépjen. De olyan akcióprogramra van szükség végre szerintem, amely kottára írható és menedzselhető. Minekünk az volt a bajunk eddig, hogy olyan programokat hoztunk, amelyek horizontálisan mindig igazak voltak, de ha meg kell fogni és abból menedzsmentet kell csinálni, akkor nem tudtuk, hogy mit kezdjünk vele; tehát a politikának is, a kormánynak is, a vállalatoknak még inkább a legnagyobb hiánya ma, hogy nincs kialakult menedzsment színvonaluk. Itt kellene kezdenünk, hogy nekünk legyen. Én azt hiszem, hogy ez a bázis most alkalmas erre. Ehhez az kellene mindenekelőtt, hogy ez a centrum kialakuljon a Központi Bizottságban, a legfelsőbb vezetésben és ez a centrum határozná meg azt a platformot, amihez mi csatlakozni akarunk, és ehhez lehet csatlakoztatni a párttagságot is. S ha van ilyen platform, amit sokan úgy neveztek, hogy néhány oldalon, vagy pontban meg lehet határozni, akkor a megyei pártbizottságokat se kell félteni, hogy nem ezren fordulnak át, mert van mihez csatlakozni. Most önmagukban dohognak és mindenki pártértekezletet akar tartani, mert a legegyszerűbb leváltani azokat, akik vannak. Ezt a leváltogatási hullámot úgy lehet megelőzni, ha a helyi — úgy, ahogy Nyers elvtárs mondta —, a lokális programok is kialakulhatnak. Ha ez nincs, akkor csinálnak maguknak és nem biztos, hogy jót. Tehát a párttagság mitőlünk azt várja — nagyon vázlatosan mondom —, egyik, hogy a párt működőképes legyen, versenyképes legyen, komolyan vegyük az ellenfeleket, mert a^zok, akik nem veszik komolyan az ellenfeleket, hanem csak úgy muszájból eltűrik addig, amíg éppen kell, azt észreveszik, és nekünk le kell vetnünk ezt a régi inget, ahogy Lenin is mondta, ami most is ural itt bennünket, amikor arról van szó, hogy legyen többpártrendszer, akkor mindig hozzátesszük ilyen indokként, hogy nem mond ellent ennek, meg nem mond ellent annak. Nekem az jut eszembe, hogy körülbelül hasonlít arra, amikor azt mondtuk, hogy a háztáji az egy nagyon rossz dolog, de átmenetileg most még éppen egy kicsit, nagyon rövid időre, de az öreg emberek életére elviseljük. Szerencse, hogy nem öltük meg teljesen, és lett belőle most már sokkal több mint háztáji, kulturált kistermelői hálózat 113