A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának 1989. évi jegyzőkönyvei, 1. kötet (A Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 24. Budapest, 1993)

ponti Bizottság az összes körülményt mérlegelve állást foglalt. Ugyanazt folytathatnám, amit Horn elvtárs mondott: s úgy döntött, hogy politikailag rehabilitálni kell. Ez erősíthette volna a párt pozícióját. így viszont úgy éli meg a párttagság az eseményeket, hogy a Központi Bizottság örökösen késésben van, és a Központi Bizottság nem ura a helyzetnek, következésképpen ha ez igaz, a Központi Bizottság alkalmatlan arra, hogy a feladatát ellássa. Én azt hiszem, ezt kellene végiggondolni. Nem az itt a probléma, hogy kinek mi a véleménye a különböző kérdésekben. A másik dolog az, én azt mondtam a bevezetőmben, hogy az a jó forma, amit a legkevésbé lehet most a kongresszussal kapcsolatban kikezdeni. De nem ez a lényeg. Itt lehet kétlépcsős választás, lehet közvetlen választás, ha a párt nem tudja tisztázni azt, hogy hol tart, hova akar menni, nem tudja rendezni a múltját, hogy mit akar értékeim belőle, mit akar átvenni, mit akar átmenteni — és itt teljesen egyetértek azzal, mit Berend elvtárs már másodszor mondott el a Központi Bizottság ülésén —, hanem egy olyan helyzetbe hozza saját magát — talán ez egy kicsit keményen hangzik —, hogy annyi önvédelmi ösztönünk sincs, mint a katolikusoknak van, akik nem foglalkoznak állandóan az inkvizícióval, hanem rábízzák a protestánsokra. Nem kell a pártnak naponta elmondania azt, hogy mit csinált; mondja itt az ellenzék. Szóval, legalább ennyi kellene, hogy szó essen néha arról is, hogy azért ez alatt az időszak alatt pozitív dolgok is történtek. Borzasztó rossz az embernek a közérzete, amikor elmegy egy faluba egyszerű emberek közé, és akkor ott kioktatják, hogy egy és más azért történt itt. Ugyanis itt egy borzasztó nagy probléma van: a párt hibáit kezdjük úgy beállítani, mint a nemzet bűneit; az elmúlt 30 vagy 40 év alatt rossz vezetés vagy kevésbé rossz vezetés mellett ez az ország dolgozott. Ezt is végig kellene gondolni. Azt hiszem, hogy valami olyan felfogásban kellene a múlt elemzését elvégezni, amikor rendezzük a dolgainkat korrektül, hogy ne kelljen rá visszatérni, de ugyanakkor a korrektség alatt azt is értem, hogy mindazokat az értékeket, amiket ez a nemzet létrehozott, nem kellene egyetlenegy lendülettel lesöpörni az asztalról. Azt hiszem, amikor az alapkérdésekről van szó, itt más dolog is felvetődik. Én a mostani helyzetben három politikai dilemmát látok, ami bonyolítja a helyzetet. Először is van egy alapkérdés: mit akarunk? Egy új típusú szocialista rendszert akarunk, amely szakít a sztálinizmussal, de nem szakít a marxizmussal, és nem szakít a lenini hagyatékkal. Tehát szocializmust akarunk, vagy pedig polgári társadalmat? Azt hiszem, ma mind a kettő benne van a köztudatban és a gondolkodásban. Hogy egy liberális polgári társadalom kellene, ez kellene talán, ide kellene eljutni, vagyis egy csendes restauráció kérdése is napirenden van. Én úgy gondolom, hogy a pártnak ezt el kellene döntenie, és a párttagságnak ez egy komoly választóvíz. Én nem tudom elképzelni, hogy egy marxista párt — most szándékosan csak ezt mondom, hogy marxista párt —, egy szocialista párt, ha már nem lesz munkáspárt, lemondjon a szocializmusról. Ezt még a spanyolok sem tették meg. [(Most a KB-tagoknak kiküldték a tanácsaikat.)] Jó lenne megfogadni azt, amit a Spanyol Szocialista Munkáspárt, a Szocialista Munkáspárt ajánlott az MSZMPnek, hogy hogyan kellene rendezni az átmenet nehéz útjait.

54 De van egy harmadik tényező is, amivel azt hiszem, hogy egyre inkább számolni kell, hogy ebbe a vitába egyébként karrierista és sértett elemek — okkal vagy ok nélkül sértett elemek — is bekapcsolódnak, felnagyítva a kialakult helyzetből adódó problémákat, támadást intéznek a párt, annak intézményei ellen, akiknek semmi nem drága, és úgy látják, hogy van keresnivalójuk. Valaki mondta itt a KB1007