Jakó Zsigmond: A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei, 1289–1556 I. kötet. 1289–1484 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 17. Budapest, 1990)
A KOLOZSMONOSTORI APÁTSÁG ÉS HITELESHELYI JEGYZŐKÖNYVEI A SZEKULARIZÁCIÓIG
üdvéért imádkozzanak, a világ bűneiért misézzenek és zsolozsmázzanak. A vallásosságnak e passzív megnyilatkozásain túl a hívek aktív lelki gondozása, a prédikálás, a szegényekkel való bizonyos fokú törődés, a keresztény művelődés tevékeny fejlesztése jelentkezett a XIII. századtól fogva társadalmi igényként. A nagybirtokossá lett és a feudális egyházat legtipikusabban megtestesítő bencés rend azonban erre képtelennek bizonyult, és ezért a hívők rokonszenve fokozatosan elfordult tőle. Átpártolt azokhoz az új szerzetesrendekhez, elsősorban a ferencesekhez és domonkosokhoz, de a helyi eredetű pálosokhoz is, amelyekről úgy érezte, hogy túljutottak a vallásosság korábbi fokán. A középkor viszonyai között, éppen az alulról feltörekvők számára, a tanuláshoz a szerzetesrendek nyújtották az egyik lehetőséget. A bencések azonban továbbra is beérték a liturgikus cselekményekkel. Ezekhez pedig nem volt szükség felsőbb tanulmányokra. Tagjaik taníttatására tehát nem is fordítottak különösebb gondot és költséget. A rend igazi vonzerejét a középkor második felében már csak birtokai, anyagi javainak bősége jelentette, de ez jelentős számban olyan elemeket hozott a bencések soraiba, akik ottan elsősorban megélhetést kerestek. Ilyen körülmények között aztán a bencés apátságok hovatovább leplezetlenül is puszta jövedelemforrásokká váltak nemcsak a feudális hatalmasságok és az állam, hanem az egyház legfelsőbb vezetése és a kor egész társadalma szemében is. Minthogy az akkori központi államvezetésben, a külpolitikában nagy számmal vettek részt olyan egyházi személyek, akiknek nem volt magánvagyonuk, a középkori királyságoknak pedig ezek fizetésére nem volt külön anyagi eszközük, mindenki természetes dologként vette tudomásul, hogy a közszolgálatokat egyházi birtokok átengedésével jutalmazzák, illetve — mai kifejezéssel élve — fizessék. A fordulópontot, amely a Benedek-rend életében tágra nyitotta a kaput az említett negatív jelenségek előtt, a fenti közvélemény nyomán kialakult kommendátori rendszer jelentette. Ennek kiindulópontja a pápai ún. reservatio (fenntartás) volt. Bizonyos és éppen a gazdagabb apátságok betöltési jogát a pápa magának tarthatta fenn, azaz rezerválhatta. Ilyen esetben tehát a kúria felfüggesztette a kánoni választást, és ő nevezte ki az apátot azok közül, akiket valamiért jutalmazni akart, vagy újabb jövedelemforráshoz kívánt juttatni. A pápai fenntartási jog gyakorlására a magyar bencés rend múltjából a XIII. század első negyedétől kezdve ismeretesek adatok, és lassanként a XIV. század elejére minden nagyobb javadalom ebbe a kategóriába került. A rezervációkról szóló 1336. évi szabályzat értelmében „mindazon férfimonostor, melynek évi jövedelme 200 aranyforintnál nagyobb" a pápának volt fenntartva, „valahányszor a pápa ezen jogát gyakorolja". 54 Az ilyen apátságokat a pápa tetszés szerint adhatta más rendbeli szerzeteseknek és világi papoknak. E gyakorlat káros következményeit, mint legilletékesebb, a magyar bencés rend monográfusa a következő szavakkal jellemzi: „Ezen commendator- és gubernator-apátok rendszerint csak jövedelemforrásul tekintik az apátságot, 54 PannRendt II. 84—85, VII. 90—93.
