Jakó Zsigmond: A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei, 1289–1556 I. kötet. 1289–1484 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 17. Budapest, 1990)
A KOLOZSMONOSTORI APÁTSÁG ÉS HITELESHELYI JEGYZŐKÖNYVEI A SZEKULARIZÁCIÓIG
már pusztuláshoz közel álló iratokat önkényesen haszontalanoknak minősítették, kitették a levéltárból és sorsukra hagyták. 84 A XVII. század közepén Pálfi István és a történészkedő Szalárdi János viselték gondját a kolozsmonostori protocollumoknak. A XVIII. század folyamán olyan szürke emberek, akik csak mellékkereset reményében, minden személyes érdeklődés nélkül foglalkoztak velük. Bizonyosra vehető, hogy kezükön a XVIII. században tovább csökkent a töredékes regisztrumok állománya. Azzal a sok guberniumi leirattal, ellenőrzéssel és jelentéssel, amellyel a XVIII. századi erdélyi kormányzat a hiteleshelyi levéltárak rendezését és megóvását szorgalmazta, nincs arányban az eredmény. Az akcióból ugyanis hiányoztak az olyan emberek, akiket tevékenységükben a múlt emlékei iránti személyes érdeklődés is mozgatott volna. Mégis ez a korszak konzerválta a középkori jegyzőkönyvekből azt az állományt, amelyet aztán a XIX. században a kibontakozó erdélyi történetírás örökölt. A konventnek a Magyar Országos Levéltárban őrzött hiteleshelyi levéltárában F 16 jelű törzsegységként jelenleg található 32 kötetnyi jegyzőkönyvmásolata közül csak az alábbi nyolc kötet tartalmaz a szekularizáció előtti korszakból származó szöveget: 2. sz. (DL 36390) 3. sz. (DL 36391) 4. sz. (DL 36407) 5. sz. (DL 36392) 6. sz. (DL 36393) 7. sz. (DL 36394, 36396, 36397) 8. sz. (DL 36395) 9. sz. (DL 36398). Ezeket a másolatokat az erdélyi Főkormányszék 1808. évi rendeletére a következő esztendőkben készíttették több, történetileg meglehetősen képzetlen íródeákkal. Bár a requisitorok 1810/181 l-ben e másolatokat ellenőrizték és hitelesítették, szövegük, főként ami a személy- és helyneveket illeti, meglehetősen pontatlan. Minthogy a másolatkötetek az eredetiekhez viszonyítva nem tartalmaznak szövegtöbbletet, hanem olykor a kötetek végén jelentéktelen hiány mutatkozik, tudományos értékük viszonylag csekély, és éppen a nehezebben olvasható eredetiek megfejtéséhez nyújtanak kevés segítséget. A nehezen olvasható, szemrontó írású jegyzőkönyvek azóta sem vonzották a történetkutatókat, hogy az erdélyi hiteleshelyi levéltárakat az 1882. évi 23. tc. értelmében a budapesti Magyar Országos Levéltárban helyezték el. Szinte egyik kezünkön megszámlálhatjuk azokat, akik tudományos célkitűzéssel, módszeresen áttanulmányozták e köteteket. Közülük megemlíthetjük Csánki Dezsőt, aki ismert történelmi földrajzához, Barabás Samut, aki a Székely oklevéltárhoz, Iványi Bélát, aki a Bánffy család oklevéltárának második kötetéhez, és Entz 84 KEMÉNY: Notitia 63.
