Jakó Zsigmond: A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei, 1289–1556 I. kötet. 1289–1484 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 17. Budapest, 1990)
A KOLOZSMONOSTORI APÁTSÁG ÉS HITELESHELYI JEGYZŐKÖNYVEI A SZEKULARIZÁCIÓIG
ezért későbbi utódaik pótolták e címeket, minthogy ezek nagyon megkönnyítették a régi oklevelek kikeresését. A XV. század közepe után keletkezett kolozsmonostori regisztrumok legtöbbje zömében ilyen oklevélfogalmazványokat foglal magába, nagyon változatos tartalmi és formai kivitelezésben. Közöttük bőven akad olyan, amelyiknek szövegezése alig nyújt többet a szignatúráéknál, sietős írása éppen olyan rendetlen, mint amazoké. Egészében véve azonban a fogalmazványokban bővelkedő jegyzőkönyvek fejlettebbek azoknál, amelyeknek jellegét a szignatúrák határozzák meg, és átmenetet alkotnak a kezdetleges, valamint a legfejlettebb típus között. Ez utóbbit azok a jegyzőkönyvek képviselik, amelyekbe általában nem fogalmaztak, hanem az oklevél végleges szövegét másolták be a kézbesítés előtt, a kész tisztázatról, vagy pedig utóbb, a külön papírlapra írt teljes szövegű fogalmazványokról. Ez a bevezetés tehát esetleg hónapokkal, sőt évekkel későbben is történhetett. Erre utalnak a fogalmazványokon olvasható ilyen megjegyzések: Extradata, sed nondum inscripta. (Kiadva, de még nincs bevezetve.) 29 Egyébként máig fennmaradt több olyan fogalmazványlap, amelyeknek szövege a regisztrumban szintén megtalálható. Ezeket az újszerű regisztrumokat valójában másolatkönyveknek kellene neveznünk, ha nem éppen ezek töltenék be leginkább azt a megőrző rendeltetést, amelyet a hiteleshelyi okleveles gyakorlatban e jegyzőkönyveknek eredetileg szántak. Ha a váradi káptalan 1208—1235 közötti vagy a gyulafehérvári káptalan 1318. évi regisztrumának vezetési módjából szabad ilyen messzemenő következtetéseket levonni, a hiteleshelyek kezdetben valóban másolatkönyvnek tekintették regisztrumukat, melybe teljes és végleges szövegükben vezették be az általuk kiállított iratokat. 30 Különösen a gondos oklevélminuszkulával hártyára írt, említett 1318. évi regisztrumról állítható, hogy a szövegek tartós megőrzése volt egyetlen feladata. De ilyen gondosan vezetett másolatkönyv lehetett Kolozsmonostor 1334. évi regisztruma is, mert csonkítatlan oklevélszövegeket őrzött lapjain. Amikor azonban a XIV. század közepén az írás rendkívüli mértékben tért hódított, a megbízatásokkal túlterhelt hiteleshelyi kancelláriák egyszerűsítettek a dolgukon: többé nem másolták be a kibocsátott okleveleket külön regisztrumba, hanem a folyó munkájukhoz szükséges feljegyzéseikkel, fogalmazványaikkal helyettesítették a másolatkönyveket. A tartós megőrzés és a folyó ügyintézés különböző szempontjainak keveredése tette a XIV. század közepétől számítható évszázad hiteleshelyi regisztrumait olyan vegyes összetételűvé és rendszertelenekké, mint amilyenek. A laikus társadalom csak lassan mérte fel, hogy a sebtiben papírra vetett emlékeztető jegyzetek, csonka szövegezésű fogalmazványok nem nyújtanak elég biztonságos alapot teljes értékű másolatok kiállításához. A XV. század közepén aztán jelentkezett az igény arra, hogy a regisztrumok ismét minél teljesebb szövegeket tartalmazzanak. Ebből a célból kezdtek előbb magában a regisztrum29 KmJkv 4966. sz. 30 L. 5. és 10. jegyzet.
