Maksay Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén I. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 16. Budapest, 1990)
Közép-Szolnok megye 1549
tulajdonosnak egy-egy — jelentősebb — helységében koncetrálódtak. A magukban álló kisbirtokosi udvarházak körül ugyanakkor legfeljebb csak igen korlátozott müvelés folyhatott. A megye 175 szolgálatvállalójából („servitores") a nagybirtok hasonlóképp kevesebbet foglalkoztatott, mint amekkora portáinak aránya volt (egyedül a sok szolgát tartó Jakchy Mihály kivételével), s mivel a kisbirtokok urainak többségénél is csekély számú szolgát írtak össze, a nagy többlet a középbirtokra esett; elsősorban 6 középbirtokosra. Legnagyobb számban városok tömörítettek szervitorokat (Hadad, Szántó, Tasnád, Kusaly), továbbá néhány népes település, urasági székhely (Berkesz, Sámson, Sarmaság). Az „egyéb" rovat adatainak egy része a Fráter György (és Becsky István) városaiban (Tasnádon, Zilahon, Szántón) élő 27 papra vonatkozik (presbiteri, domus presbiterorum), minden más adat falusi bírókra. Számos kisebb község maradt bírók nélkül, elsősorban Drágfyné és mások apró falui a megye keleti felében. Közép-Szolnok etnikai képébe a rovásadó-összeírás kevés betekintést enged. Egymás közelében élő magyar és román lakosságra mutatnak egyfelől a Magyar- és Oláhegrespatak, Magyar- és Oláhnádasd nevek, másfelől a két Kövesd egyikének, nem különben a Pele egyik felének lakóit jelölő „Wolachy, Walaky" népnév, amelyet a magyar nyelvű falutól (falurésztől) való megkülönböztetés céljából láttak jónak feltüntetni. A középkorban mezővárosnak tekintett közép-szolnoki helységek a 16. század közepén is csaknem valamennyien tekintélyes létszámú népességnek adtak szállást. Tasnádon 70 portát és 182 más egységet, Zilahon 75 portát és 167 más egységet írtak össze. A két legnépesebb várost Szántó, Daróc és Ákos követte (22 + 72,40,5 + 36, illetve 19 + 41 portával + más egységgel), majd Kusaly, Cseh és Hadad (5 + 41, 45 + 0, illetve 10 + 30 portával + más egységgel). Egyedül Körös vált akkorra egészen jelentéktelenné. A többi helység közül Udvarhely, Sámson, Csög és Sarmaság volt a legnépesebb (23 + 51, 17,5 + 51, 25 + 41, illetve 19 + 47 portával + más egységgel). A két legszámottevőbb város Fráter György birtoka volt, a többiek túlnyomó részükben nagybirtokok uraié meg néhány középbirtokosé (Csákyak, Horváth György, Becsky). A legnagyobb falukból már közép- és kisbirtokosnak is jutottak részek. A portáknak kevesebb mint egynegyed része feküdt városok területén. Közép-Szolnok egykori családjairól a helytörténeti irodalom részletező alapossága jóvoltából az átlagosnál nagyobb a tájékozottságunk. Ilyen módon lehetett megállapítani, hogy az 1549. évi birtokosoknak több mint 2/3-a (127-ből 87) már legalább néhány generáció óta honos volt a megyében. Az új hely foglalók közül egyedül Fráter György erdélyi származású kincstartó jószága igazán jelentős: zöme az erdélyi püspökség egykori s 1542-ben a kincstár számára lefoglalt javaiból állt, kívülük pedig egykori kisebb, Vitatott Drágfy-javakból. A többi újonnan szerzett középbirtok közül egy sem haladta meg a 20 porta terjedelmét. A Szabolcs megyei eredetű ártánházi Bornemisza Boldizsárné a korábbi férje, Csaholyi Ferenc útján jutott hozzá Csaholyibirtokokhoz, a Biharból jött Farnosy Mihály (az 1540-es években már közép-szolnoki alispán), a mindszenti Gencsyekkel szövődött atyafiság útján részesült a Mindszenthy-rokonság javaiból. Horváth György az 1540-es években vásárolt Szent-Királyi-birtokrészeket, Perneszi Imre pedig — dunántúli származék — Sarmasághyaknak válhatott társbirtokosává, valószínűleg beházasodás útján. Az erdődi plébánost kegyurai, a Drágfyak juttatták úrbéres birtokhoz két falujukban. A nemes családok évszázadokon át folyó megyeközi áramlásának iránya ezen a tájon nyugat—keleti volt. Legtöbben Szatmárból és Biharból kerültek Közép-Szolnokba, azután Szabolcsból, a kicsinv Krasznából és Bérééből, más meevékből csuDán elvétve.
