Maksay Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén I. kötet (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 16. Budapest, 1990)
Bevezetés
Végül Mártonnak, a Batthyányak rohonci sáfárának hagyatékában mindössze 86 aranyforintot, 213 tallért, kb. 50 magyar forintot, 6 kisebb aranyozott ezüsttárgyat, 1 puskát, 1 szablyát, 2 subát meg 1 köpönyeget vettek jegyzékbe, 2 szekér, 1 kocsi és megannyi állat, termény és egyszerű berendezési, használati tárgyak (valamint a követelései) mellett. 76 Ahogyan az alacsonyabb kategóriák felé haladunk, láthatóan csökken az aranytárgyak száma, mérete és szolidabbá válnak a ruhaneműek. Bár az egykori társadalmi szerkezet elég sokoldalú működésre kényszerítette a birtokosokat, olyanok is sokan voltak közöttük, akik életük túlnyomó részét egy hivatásnak szentelték, s ez nem kis mértékben vagyongyűjtésük módját is megszabta. így különültek el a többitől mindenekelőtt a katonai vagy az értelmiségi, egyházi pályán működők hagyatékai, ahogyan Thury György várkapitányé, Kövesdy Lukács vitézé, 77 vagy Oláh Miklós érseké és más egyháznagyoké. Az ingó vagyon egyik fő funkciója természetszerűen az értékmegőrzés volt: a nemesfémek értéke a készpénzzel szemben nem inflálódott, ellenséges hódítás pedig az elmenekíthető tárgyakat kevésbé fenyegette, mint a földet és az építményeket. Igaz, az sem ment ritkaságszámba, amiről Nyáry Mihály — évtizedekkel Mohács után írott végrendeletében — megemlékezett, hogy ti. a katasztrófát követően szekéren menekített értékeit törökök, tatárok „exequálták", nagy károkat okozva. 78 Az értékes tárgy szükség esetén pénzzé tehető volt, s Majláthné nem hiába félt attól, hogy fia a neki adott láncot eladja, az árát pedig elissza. 79 Az értéktárgyak nem utolsósorban státusszimbólumok is voltak, olyanok, amelyeket tulajdonosaik — néha számunkra már nehezen érthető módon — egészen különleges körülmények között is szükségesnek tartottak a nyilvánosság előtt mutogatni. Esztergom 1543. évi ostroma alkalmával a város parancsnokának ujját a harcban „sok aranygyűrű díszítette", nem kis zsákmányt biztosítva a parancsnok eleste után az ellenségnek. 80 Zrínyi Miklós Szigetvár első ostromakor, 1556-ban, arannyal átszőtt ragyogó köpönyegben harcolt és kapta a találatokat. 81 Azt már nem is nehéz elképzelni, hogy a legnagyobb családi ünnepségekre vagy az országgyűlések nagy alkalmára milyen szemkápráztató öltözékekben jelentek meg a meghívottak. Az egy nemzedékkel később élt prédikátor, Bornemisza, aki szerette volna az embereket „holmi szükség nélkül való magamutogatás"-tól eltéríteni, a gyakorlati élettől távoli helyzetében is jó szemmel látta meg, mik a legkelendőbb luxuscikkek, jórészben divatújdonságok. Bornemisza szerint régen a mágnás Báthori György húsvét napján is csak délig vette föl a skarlát dolmányt, azután az olcsó karasia posztóban járt. Nem volt több egy megyében — írja — két nyestsubánál, most meg minden nemesnek nyestsuba kell. A divatcikkekből a nyest-, nyuszi-, rókasubák mellett a bársony-, kamuka-, gránátruhákat, az arany láncokat, násfákat, gyűrűket emlegeti mint a fölösleges költekezés legkirívóbb darabjait, a bútorokból az akkor divatba jött (s az addigi szolid, középkorias bútorzatból igencsak kirívó) pohárszékeket, a járművekből a hintót (régen csak a nádornak volt hintószekere, most mindenki azt kíván, most minden nemes hintóra ül, ha nem kellene is, pohárszékre, cifrás házra). 82 Csakugyan, a nádorék nevelt leányának kiházasításakor Nádasdi a hozomány szükséges kellékei közt írta elő a pohárszéket, a hintószekeret is — sok ékes 76 Magyar Országos Levéltár, Batthyány cs. levéltára, P 1322 Körmendi központi igazgatóság (alább: Batthy. Körm.) Leltárak 1569. 77 Eőr-Darmay Zs.: Törökverő Thury György ingóságai. Századok, 1870 (alább: Eőr-Darmay) 721—727. — Kövesdy Lukács végrendelete. Közli: ifj. Kemény L. Történelmi Tár, 1903. 156—160. 78 XVI. századbeli br. Nyáry-családbeli végrendelet. Századok, 1870. (alább: Száz. 1870.) 485^489. 79 NT csal. lev. 158—160. 80 Idézi Nemeskürty I.: Az elfelejtett évtized. Bp. 1974. 58. 81 Paludamentum auro intertexto splendissimum: Istvánffy 238. 82 Bornemisza 164—165, 179, 227, 231, 269.
