Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár II. (1400–1410) : Második rész (1407–1410) (Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 4. Budapest, 1958)

ELŐSZÓ Annak a közel 3000 oklevélnek a kivonata vagy rövid regesztája, amely most az olvasó elé kerül, valamint a név- és tárgymutató „technikai okokból" nem jelent meg két év előtt az első félkötettel együtt. Mivel a kézirat messze túlhaladta az előirányzott terjedelmet s mert egyetlen kötetbe nem lehetett volna anyagát összezsúfolni, bele kellett nyugodnunk a halasztásba. A várakozási időt, sajnos, csak javítgatásokra, de nem egyszersmind bővítésre lehetett felhasználnunk. Az utóbbit megakadályozta az a körülmény, hogy a regeszták végleges sorszámukat már a kézirat nyomdába adásakor, 1955 nyarán elnyerték s ezek rendjén, mivel az első félkötet utalásai szilárdan megrögzítették, nem lehetett többé változtatni. így csak arra volt módunk, hogy egyes szlovákiai oklevelek rövid regesztáit felcseréljük az eredeti szövegekből készített teljesebb kivonatokkal — erre ugyanis a számsor megbolygatása nélkül adódott alkalom —, ellenben le kellett mondani minden olyan oklevél számbavételéről, amelyekről a kézirat lezárása után szereztünk tudomást. Ilyen meglehetősen sok van, mint néhány hetes szlovákiai levéltári és hasonló római könyvtári kutatásunk során meggyőződtünk róla. Mindezek tehát az egész kiadványt lezáró pótfüzetben kerülnek majd az olvasó elé. Éppen imént említett kutatásaink során azt a benyomást nyertük, hogy a már évek óta készülő III. kötet szerfelett hiányos lenne, ha anyaggyűjtésünk beérné az államunk határai közt őrzött oklevelek és könyvtárainkban fellelhető kiadványok számbavételével. Bár sem a szlovákiai, jugoszláv, ausztriai vagy lengyelországi oklevelek fényképeinek elkészíttetése, sem a külföldi forráskiadványok megszerzése terén az előző félkötet előszavának megjelenése óta, amikor panaszainknak és vágyainknak először hangot adtunk, nem történt említést érdemlő előrehaladás, nem adjuk fel a reményt, hogy oklevéltárunkat anyagában sikerülni fog egyre általánosabb érdekűvé tenni. Azt bizonyára nem kell magyaráznunk, hogy mily jelentős segítséget nyújtana XV. századi történetünk megismeréséhez a krakkói városi jegyzőkönyvek magyar vonatkozású bejegyzéseinek értékesítése, a nyomtatásban már megjelent szövegek számontartásából származó előnyökre azonban legalább egy példát fel kell említenünk. Kötetünk végén az 1410-i datálatlan oklevelek közt húzódik meg az a regeszta, amely szerint Zsigmond a német lovagrendnek megengedte magyar jellel ellátott pénz verését. A Monumenta mediiaevi historica res gestas Poloniae illustrantia, amelyből a szöveget kiemeltük, nem levéltárat nevez meg lelőhelyül, hanem Kotzebue, a másfél század előtt élt és ünnepelt színpadi szerző történeti monográfiáját, tehát szerfelett kétes értékű forrást. Bizonyára több bizalom ébredne az érdeklődőben, ha jelezhettük volna, hogy Zsigmond 1410. aug. 2-án Budán adta ki rendeletét, amely a lengyel háború idejére hatalmazta fel a rend nagymesterét magyar mintájú aranypénz verésére, örzőhelyéül pedig a lovagrend