Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)

I. A MAGYAR KAMARA

2. Másolatkönyvek az 1. alatti királyi rendeletek vagy bécsi udvari kamarai leiratok egyes darabjairól vett szövegmásolatokkal. Hol évenként, hol évkoronként egy-egy kötetbe kötve; évenkénti időrendben, az éven belül azonban már nincs következetes időrend. Az 1. alatti eredeti iratokkal közös mutatója a másolatkönyvek kötetei szerint tagolódik és azokkal van egybekötve 111 kötet Töredékes másolati könyvek XVI—XVII. sz. 1 csomó Ma, és az ügyiratos (aktaszerű) írásbeliségnek a jelenhez közelebb eső fejlődési korszakában az iratkezelésnek a szorosan az ügyvitelhez simuló rendje az általános. Maguk az iratkezelési rendszerek ezen a korszakon belül is igen sokfélék, változatosak, szerkezeti központjukban mégis mindig ugyanazt a magot, az ügyirategységet találjuk. Az, ami ma annyira természetesnek, szinte magától értetődőnek tetszik, az ügyvitelnek és az iratkezelési (irattárolási) rendnek ez a szoros egysége korántsem volt eleve velejárója az ügyiratos írásbeliségnek. Amikor az ügyirat, az árutermelés új gazdasági bázisán leváltotta, vagy legalábbis a második helyre szorította az okleveles gyakorlatot, ez az új írásbeliség még közel harmadfélszáz éven át egy, a maga belső lényegével merőben ellentétes iratkezelési rendszer ballasztját hordozza magával. Míg az ügyvitel, az ügyintézés már az új, a polgári korszakba vezető fejlődés útját járja, az iratkezelés, az újszerű, bürokratizálódó hatóságok regesztraturái még a feudalizmus anakronisztikus hagyatékával bíbelődnek, abból próbálnak valami használható rendszert kialakítani. Az eredmény szükségszerűen korcsszerű valami, ami az ügyintézésnek új módjai, és az iratoknak az újszerű írásbeliségből adódó belső összefüggései közepette értelmetlen, üres formalizmusként hat az életet folyamatában érzékelő szemlélőre. Az látjuk ugyanis, hogy a XVI. században életrehívott központi kormányszékeink, a Magyar Kamara, a Magyar Kancellária, sőt még az 1724-ben létesült Magyar Helytartótanács irattárai is, elintézett ügyeknek gondjaikra bízott iratait nem hagyják meg azokban az összefüggéseikben, amint ezek az ügyek tárgyalását előkészítő, majd az írásban teendő intézkedések technikai lebonyolítását ellenőrző titkár kezében szép rendjével — a beadvány, az ügyet a tanács elé terjesztő s egyben a jegyzőkönyvezés alapjául szolgáló vélemény ív (vagy csak egyszerű feljegyzés), a tanácsi döntés alapján kimenő irat fogalmazványa és adott esetben az ügynek korábbi, az irattárból kiemelt „szerelt előiratai" — egymás mellett feküdtek. Az irattár ezt a természetes ügyviteli egységet felbontja és annak egyes darabjait különleges alaki jegyeik (az alak itt nem a méretekre, hanem az iratfajtára vonatkoztatandó) szerint csoportosítja. Az egyik főcsoportot képezik a kiadmányok, azaz az érdekelt kormányszéknél akár felülről, akár alulról befutó iratok, és ismét egy másikba kerülnek az e beadmányok kapcsán a kormányszék által tett írásbeli intézkedések fogalmazványai. Míg az utóbbiakat jobbára meghagyták egy egységes sorozatban, a beadmányok iratcsoportját rendszerint még tovább bontották, még pedig a kiállítók, a beküldők hierarchikus rendje szerint, így jönnek létre a királyi parancsoknak (rendeletek — benigna mandata, benignae resolutiones), a kormányszékkel egyenrangú társhatóságok közléseinek (jegyzékeinek — insinuata: mindig a beküldő hatóságok szerint tagolva) és végül az alulról, a különböző