Nagy István: A Magyar Kamara és egyéb kincstári Szervek (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 9. Budapest, 1995)
I. A MAGYAR KAMARA
a királyi udvar volt az, amely a korszak súlyos pénzügyi viszonyai között állandóan az elzálogosítást erőszakolta kölcsönök szerzése céljából. A XVI. század végén, a 15 éves háború alatt a bécsi udvar a birtokok elzálogosítását annyira túlméretezte, hogy Magyarországon már nem akadt zálogba vehető királyi birtok. Pedig az udvar nemcsak a királyi birtokokat, a háramlott és elkobzott javakat adta zálogba, hanem sokszor ugyanezt tette a kezében lévő egyházi birtokokkal is. 7 A zálogbirtokos a zálogösszeg kölcsönzése fejében ideiglenesen lett tulajdonosa a neki használatba adott birtoknak. A birtokok tulajdonjogának végleges átruházása az adományozás aktusával történt. Rendszerint az volt a szokás, hogy a zálogbirtokos újabb kölcsön ellenében a zálogbirtokot örökös adomány gyanánt kapta meg. Voltak azonban olyan esetek is, amikor egy-egy királyi birtok — érdemek jutalmazása, adósságok törlesztése végett — rögtön adományként került az új tulajdonos kezébe. Zálogbirtokot, birtokadományt a királytól természetesen csak nemes ember kaphatott. 8 A Magyar Kamara a királyi birtokok elzálogosításánál és eladományozásánál szintén sokféle feladatot látott el. Ezt azonban nem egyedül, hanem a bécsi Udvari Kamarával és a Magyar Kancelláriával közösen tette. Az irányítás itt is a bécsi hatóságok dolga volt. Ott döntötték el tulajdonképp, mely birtok jut az elzálogosítás vagy eladományozás sorsára. A Magyar Kamara felkutatta, nyilvántartotta, szükség esetén összeírta, megbecsülte az elidegeníthető királyi birtokokat. Megfogalmazta a zálogleveleket, az adományleveleket, amelyeket a Bécsi Udvari Kamara ellenőrzése után a Magyar Királyi Kancellária adott ki. A királyi birtokok nagyméretű elzálogosítása olyan helyzetet teremtett, hogy a Kamara kezében nagyon kevés olyan uradalom maradt, amelyeken maga gazdálkodott volna. A háramlott és elkobzott birtokokat is csak addig kezelte, míg azokat elzálogosították vagy eladományozták. Ez alól bizonyos fokig kivételt jelentenek az 1670 utáni elkobzások, amikor több nagykiterejedésű konfiskált birtokon kamarai uradalmi gazdálkodást honosítottak meg. A XVI. és XVII. században ilyen körülmények közepette a Magyar Kamara gazdálkodási feladatokat elsősorban az egyházi birtokokon és főleg a várbirtokokon látott el. Az egyházi birtokok gazdálkodásának ellenőrzésére az adott alkalmat, hogy a katolikus egyház nagykiterjedésű birtokai a főpapi székek betöltetlensége esetén kamarai kezelésbe kerültek. Az egyházi méltóságok betöltése — főkegyúri joga révén — az uralkodó hatáskörébe tartozott. A Habsburg uralkodók a török hódoltság idején — és a későbbi századokban is — gyakran nyúltak ahhoz az eszközhöz, hogy a főpapi méltóságok be nem töltésével a főpapi javak bevételét a kincstár részére biztosították. A Magyar Kamara a török hódoltság korában ilyen módon a leghuzamosabb ideig az esztergomi érsekség birtokait használta. 9 A Magyar Kamara a legfontosabb birtokigazgatási feladatokat a várbirtokoknál végezte. A török elleni védővonalon fekvő várak élelmezésében fontos szerepet játszottak az uradalmak. Ezek királyi, egyházi és magánföldesúri javakból, birtokrészekből tevődtek össze. A Magyar Kamarának — katonai és más hatóságokkal együtt — már fontos szerepe volt e váruradalmak kialakításában, az ezzel kapcsolatos jogi tranzakciók véghezvitelében is. A várak és váruradalmak kettős, katonai és gazdasági ellenőrzés alá kerültek, az utóbbit a Magyar Kamara látta el. A váruradalomban gazdasági vezetőként tevékenykedő provizor (udvarbíró, tiszttartó) vagy rationista (számvevő)
