Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)

II. A SZEPESI KAMARA TÖRTÉNETE MEGALAKULÁSÁTÓL BOCSKAI SZABADSÁGHARCÁIG

menyképpen, hogy a királyra háramló jószágok közül minél többet vegyen a kamara saját kezelésbe, azaz bővítse a várak ellátását szolgáló birtokok terjedelmét. E korszakban a következő felső-magyarországi várak tartoztak a szepesi kamara hatásköre alá: mindenekelőtt a kulcshelyzetben levő Eger (1596-i elestéig) és a mögötte fekvő kisebb várak és megerősített helyek, Putnok, Balog, Szádvár, továbbá Szendrő, Diósgyőr és Ónod, a Tiszánál Tokaj, a Tiszán túl Kalló és Szatmár, e végvárak vonala mögött pedig Murány, Krasznahorka, Sáros, Munkács és Patak. 1598tól Várad is a kamara alá tartozott. A tárgyalt korszakban e várak egy része a körülöttük fekvő birtokokkal rövidebb-hosszabb ideig magánföldesurak kezére került, főleg zálog formájában. De a kamara ellenőrző szerepe teljesen az utóbbi esetben sem szűnt meg: ügyelnie kellett rá, hogy birtokosa jó karban tartsa azokat, a bennük szolgáló királyi katonaság ellátása pedig továbbra is feladata maradt. A legjelentékenyebb királyi birtokok Eger, Szendrő, Tokaj és Szatmár körül feküdtek. A királyi várbirtokok élén két személy állt; a várkapitány (aki a felső-magyarországi főkapitány alá volt rendelve, feladata elsősorban katonai) és az udvarbíró vagy tiszttartó (provisor), aki kamarai tisztviselő volt, és a birtokok jövedelmeit kezelte. A kapitánynak és az udvarbírónak mindenben egyetértően kellett eljárnia. Kisebb várakban a két funkció gyakran egy személyben egyesült; ilyenkor a birtokok számvitele rendszerint egy aludvarbíróra vagy számadóra hárult. A kamara is érintkezett a kapitányokkal, de közvetlen irányító szerepe csak az udvarbírákra terjedt ki. Személyükre a kamara tett javaslatot, a király nevezte ki őket, utasításukat a kamarától kapták. Működési körük a vár eltartására rendelt birtokok összes földesúri jövedelmeinek behajtása és kezelése; e jövedelmek, a király lévén a magánföldesúr, állami bevételként jelentkeztek, bár nem folytak be a kamara pénztárához, hanem a várkapitánnyal egyetértően a várbeli katonaság ellátására fordították azokat. Az udvarbíró a várbirtok valamennyi bevételéről és kiadásáról a kamarának tartozott elszámolni, ahogy egyébként a jövedelmek felhasználását illetően a kamara közvetlenül is utasította őt. A kapitány a provisort önkényesen nem utasíthatta a jövedelmek hovafordítására, ilyesmi a gyakorlatban azonban sokszor előfordult. Az udvarbírók - akár csak a többi nagy kamarai jövedelmi ágak tisztviselői - negyedévenként kimutatásokat, év végén évi számadást tartoztak a kamara számvevőségéhez küldeni, majd a tanács igazolta, illetve, ha hibát, hiányokat fedezett fel a számvevő, vonta felelősségre őket. A gyakorlatban a legtöbb szabálytalanság, késés éppen a provisori számadásokkal kapcsolatban fordult elő. Az első években tisztázatlan maradt a számadás elkészítésének módja, de 1571 után is, amikor a kamara részletekbe menően kidolgozta az elszámolás rendszerét, gyakran előfordult, hogy egyes várak számadásait a számvevőség éveken át nem kapta kézhez. Ennek fő oka, hogy valamennyi jövedelmi ág tisztviselői közül a provisorok feladata volt a legsokrétűbb, a maguk területén az ő kezükbe futott össze a legtöbb fajta bevétel (a jobbágyok sokfajta természetbeni és pénzbeli szolgáltatásai, a robot, a majorságok, vám, révjövedelmek, borkimérés stb.), és hiány volt a számvitelben jártas emberekben. Ezért a kamara arra törekedett, hogy lehetőleg mind több litte-