Szűcs Jenő: A szepesi kamarai levéltár 1567–1813 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 7. Budapest, 1990)

IV. A SZEPESI ADMINISZTRÁCIÓ (KAMARA) TÖRTÉNETE 1672-1723

A különböző minőségű borokat külön-külön hordókba öntve (a hordókat lepecsételve és lajstromba foglalva), központi gyűjtőhelyekre, Tokajba, illetőleg a kamara kassai pincéibe szállították. Ugyancsak a szőlőfelügyelő gyűjtötte egybe a kincstár által bérelt bortizedet is. A silányabb bort a kincstári birtokokon és Kassán a kamarai kezelésben levő italmérésekben kimérték, az értékesebbeket külföldre, elsősorban Lengyelországba szállították. Időnként tekintélyes mennyiségű bort szállítottak fel az udvarhoz. A fiskális szőlők borkereskedelme az 1680-as évek végén évente átlag 20000 forint jövedelmet jelentett a kincstárnak, (a Rákóczi-birtokoké külön évi 9000 forintot), az évi bevétel az 1710-es években még ezt is gyakran túlhaladta (például 1719: 47116 forint). Az 1710-es évek végén az allodiális és tizedbortermelés mennyisége 1000-2000 (3 pozsonyi akós) hordó közt mozgott. (Ugyanakkor a szőlők feljavítására és a szőlőmunkások bérére fizetett összegek állandó, jelentős kiadási tételként szerepelnek: gyakran évi 5 -8000 forint.) h) Tizedbérlet Míg a kincstári birtokokon termelt és a tizedből beszedett bort a kamara saját italméréseiben kimérette, illetőleg kereskedett vele, az uradalmak egyéb terményeit, elsősorban a gabonaféleségeket nagyrészt közvetlenül az országban tartózkodó császári seregek élelmezésére kellett fordítania. Az uradalmak termése önmagában azonban távolról sem fedezte a szükségleteket. Ezért a kamara továbbra is élt az országgyűlések által felkínált tized előbérlet jogával (praearendatio decim ae). A bérleti szerződés megkötése, a tized behajtása lényegében ugyanazon formák között zajlott le, mint az előző korszakban. A jobban jövedelmező tizedeket a kamara maga hajtotta be, a többit újra bérbe adta. Az egyháztól bérelt tizeden kívül a kamara hajtotta be az egész országrész királyi tizedét (décima regia). E jövedelemforrást az 1701. április 9-i királyi rendelet újította meg: a hadi szükségletekre hivatkozva elrendelte, hogy minden tized tizedrésze a királyt illeti, bárki is szedi be az egyházi tizedet, és ezt a meghatározott helyőrség magtárába kell beszolgáltatni. i) Gabonaügy A kincstári uradalmak terményeinek és a tizedbérlet királyi tized útján biztosított terményeinek az összegyűjtése, a szállítás megszervezése és lebonyolítása, az élelmiszereknek a katonaság számára történő biztosítása, a felhasználás ellenőrzése különálló, önmagában is igen bonyolult feladatkört jelentett, amelyet összefoglaló néven élésügynek vagy gabonaügynek (res victualia vagy annonaria) neveztek. Az élésházak vagy katonai magtárak (granariumok) hálózata az 1710-es évek derekáig a kamara igazgatása alatt maradt, és az előző korszakhoz képest tovább szélesedett. Az 1670-80-as években az élésházak még kapcsolatban álltak a nagyobb végvárakkal (nagyobb élésházak voltak: Kassa, Szendrő, Eperjes, Patak, Ónod,