Varga Endre: Bírósági levéltárak 1526–1869 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 6. Budapest, 1989)
ELSŐ RÉSZ Feudális kori bírósági levéltárak
csosok voltak. A jegyző által referált ügyet a tárnoki szék tagjai megvizsgálták és abban szótöbbséggel hoztak ítéletet. Szavazategyenlőség esetén az a javaslat vált határozattá, amelyhez az elnök csatlakozott. Az ítélet — ugyanúgy, mint más bíróságoknál — lehetett közbenszóló (deliberatio interlocutoria), vagy végső ítélet (deliberatio definitiva). A tárnoki szék jegyzője a per anyagát és az ítéletet két városi küldött jelenlétében az ülésjegyzőkönyvbe bevezette, amit a következő ülés elején az összes részt vevő bírák előtt felolvasott. A per anyagát a XVI—XVII. században még elég részletesen írták be a jegyzőkönyvekbe, később azonban — a megvizsgált perek számának növekedésével — a bejegyzett szöveg terjedelme egyre szűkül, és csak a per rövid kivonatát és az ítéletet közli. Az ítélethozatal, majd ítélethirdetés után a tárnoki szék jegyzője a felek kérésére ítéletlevelet (litterae adjudicatoriae vagy litterae sententionales) állított ki, amit a megpecsételés előtt a feleknek vagy az őket képviselő ügyvédeknek — az utólagos kifogások elkerülése végett — meg kellett magyarázni. A felolvasás után az ítéletlevelet a feleknek zárt formában kiadták, akiknek azt a tárnoki szék soron következő ülésén be kellett mutatniuk, különben az ítélet jogerőre emelkedett. A tárnoki széken megvizsgált és ítélettel lezárt perek közül azokat, amelyek 300 forint értékhatár alatt voltak, tehát nem voltak tovább fellebbezhetők, végrehajtás végett visszaküldték a felterjesztő város törvényszékének. A visszaküldés vagy postán történt, vagy a városok küldöttei személyesen vitték magukkal. A 300 forint perértéket meghaladó ügyeket, ha a felek valamelyike az ítélettel nem volt elégedett, tovább lehetett fellebbezni a személynöki székre, illetőleg — mint láttuk — 1744 utáñ a kir. kúriára. A tárnoki szék tárgyalási nyelve, csaknem az egész korszakon keresztül a latin volt. 1784. május 11-én II. József 5105. sz. leiratában elrendeli ugyan, hogy három év letelte után a német nyelv használatát a bíráskodásban is be kell vezetni 9 , de az a tárnoki szék gyakorlatában nem valósult meg, mivel a császár — mint fentebb láttuk — e fórum működését 1786. január 1-jei hatállyal megszüntette. A magyar tárgyalási és levelezési nyelv bevezetésének igénye már 1840-ben, az összes tárnoki városok részvételével tartott kongresszuson felmerült, de akkor a tárnokmester még ragaszkodott a latin nyelv használatához. 1842-ben azonban Keglevich tárnokmester a magyarországi tárnoki városokkal már magyarul levelez, de a horvátországiaknál a latin nyelv használata továbbra is érvényben marad. Ettől kezdve viszont a tárnoki szék ülésjegyzőkönyveit is magyar nyelven vezetik, és a tárnoki hivatal levelezésének nyelve is csaknem kizárólagosan magyar. A tárnoki szék „ad hoc" jellegű bíróság volt, s az ülésszakok időtartamát a felküldött perek mennyisége szabta meg. „Állandó" jelleggel csak a tárnoki széktől működésében el nem választható tárnoki hivatal funkcionált, amely nemcsak a perekkel kapcsolatos levelezéseket bonyolította le, hanem — minthogy a tárnokmester a joghatósága alá rendelt városoknak nemcsak „főbírája", hanem patrónusa is volt — igazgatási feladatokat is végzett. Mivel a tárnoki hivatal folyamatosan működött, ide futottak be a tárnokmesterhez intézett felsőbb rendelkezések, akár a tárnoki, illetőleg városi jogszolgáltatás és igazgatás általános kérdéseire, akár egyes konkrét perekre vonatkoztak. Ide küldték be a tárnoki joghatóság alá
