Varga Endre: Bírósági levéltárak 1526–1869 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 6. Budapest, 1989)

ELSŐ RÉSZ Feudális kori bírósági levéltárak

szek (Dunántúl és Dunán innen — Északnyugati Felvidék) 1635-ig tartottak ugyan több általános törvényszakot, de 1635-től 1649-ig, majd 1650-től 17C0-ig itt is teljesen szünetelt az általános központi bíráskodás.

6 Úgynevezett rövid oktávákat (brevia judicia vagy brevia brevium) a helytartó ugyan gyakrabban tartott, pl. 1693-tól 1700-ig majdnem minden évben egyszer, de itt elvileg csak zálogkiváltási, hatalmaskodási és a megyéktől fellebbezett pereket tárgyaltak. A XVII. sz. végén kiterjesztették ugyan a rövid oktávák tényleges gyakorlatát a beiktatásnál tett ellentmondás miatt indított, majd általában örökösödési és szerződés érvénytelenítési perekre is,

7 de természetesen ez sem elégítette ki a jogkeresőket. E kisebb oktáváknak alig néhány pere maradt fenn, a kúria fondjának Processus octavales (Ol) állagában. A központi bíráskodás elsorvadása következtében egyrészt a megyei törvényszékek tevékenysége gyarapodott és hatáskörét bővítették (törvényesen is), másrészt rendszeressé vált ä nagybírák által kiküldött ítélŐmesterek vándorbíráskodása. Ez a vándorbíráskodás természetesen semmiképpen sem felelt meg a centralizált monarchia jogszolgáltatási igényének, aminek kiépítését már I. Lipót megkezdte, majd III. Károly a szatmári béke után több ügyességgel és sikeresebben folytatta. Az ítélŐmesterek vándorbíráskodásáról a kancellária kiküldöttei súlyos panaszokat gyűjtöttek össze, de úgy tűnik, megfelelt a rendek, különösen a középbirtokos nemesség érdekeinek, mert az alsó táblán nyilvánított kívánságokra 1715ben némi korlátozással fenntartották az ítélŐmesterek vándorbíráskodását, de még az 1722—23. évi országgyűlés is körömszakadtáig ragaszkodott hozzá és csak erélyes királyi beavatkozásra fogadták el ehelyett a kerületi táblák létesítését.

8 Az ítélőmesteri vándorbíráskodásból több irat maradt fenn, de ezeket a kúria újjászervezése után is elkülönítve kezelték, és nem a kúriai levéltárban, hanem a nádori ítélőmesteri és az országbírói ítélőmesteri levéltár O 87—89, és O 90—91 állagaiban vannak. 10 éves vita után 1723-ban a király kezdeményezésére az országgyűlés törvénybe iktatta az állandó bíráskodást, úgy hogy a hétszemélyes tábla (legfelsőbb fellebbezési fórum) és a királyi tábla rendszeresen, mégpedig Pesten, mint központi helyen működjék. Az állandóság persze nem egész éven át szünet nélkül való működést jelentett, hanem rendszerességet. A hétszemélyes tábla a törvény értelmében évente két törvény szakot tartott, Vízkereszt (jan. 6.) utáni vasárnaptól és Szent István napjától (aug. 20.) 40—40 napig.

9 A királyi tábla évi 4 törvényszakot tartott, köztük többhetes szünetekkel (juristitium) így karácsonyi, húsvéti, pünkösdi és aratási szünettel, úgy hogy évente optimális esetben is 137 napon át ülésezett. Ez természetesen nem volt elegendő az eléje került perek gyors letárgyalására, úgy hogy már működésének első éveiben jelentékeny hátralékkal küzdött, ami később egyre növekedett és gyakorlatilag feldolgozhatatlanná vált. Az 1723:24 tc. meghatározta a két ítélőszék pontos szervezetét. A hétszemélyes táblát 8 taggal (2—2 főúrral és főpappal, valamint 4 nemessel) bővítették, úgy hogy az elnökkel együtt 15 tagból állt, elnöke a nádor, nádor nem létében a helytartó, a főúri ülnökök között foglal helyet az országbíró és a tárnokmester is. Határozatképességéhez 9 tag jelenléte szükséges. 1741-ben további tagokkal bőví-