Varga Endre: Bírósági levéltárak 1526–1869 (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 6. Budapest, 1989)

ELSŐ RÉSZ Feudális kori bírósági levéltárak

ban működők szerepének a tanulmányozásához még a XVIII—XIX. században is sokszor csak a kézírás ad támpontot.) A kancellária vezetésében a személynök segítségére volt a két személynöki ítélőmester, akik a nádornak és az országbírónak ítélőmestereitol eltérően mindvégig a személynöki kancellária keretei között maradtak. Bizonyos mértékű önállósulás ugyan a személynöki ítélőmesterek helyzetében is megfigyelhető: a királytól közvetlenül hozzájuk intézett mandátumok érkeznek, hiteleshelyi ügyletek ítélőmester előtt is történnek, aki — a személynökhöz hasonló módon — bizonyságlevelét a király nevében és pecsétje alatt a saját lectájával adja ki, sőt belső ügyviteli iratokban „Officium Protonotariatus Personalis Praesentiae Regiae" kifejezés is előfordul. Külön is kiemelkedő a személynöki ítélőmester önálló bírói működése (e jogköre mindhárom nagybíró ítélőmesterének megvolt). Az ítélőmesterek önálló bírói hatáskörét eredetileg törvényes szabályozás nélkül a szükség és a szokás alakította ki. Ez a hatáskör sokáig a vármegye és a kúria felé sem volt pontosan elhatárolva, abba egyre többféle ügy vonódott be (természetesen csak polgári ügy, minthogy a büntető bíráskodás ekkor az alsó fórumok — megyék, városok, úriszékek — jogkörében maradt). A hatáskör tisztázódása a XVII. század közepén indult meg. így az 1647. évi 126. törvénycikk az ingóságok, hitbér és jegyajándék körüli pereket 600 forint perértékig a vármegye, ezen felül az ítélőmesterek hatáskörébe utalta. Az 1681. évi 32. törvénycikk az osztályos perek tekintetében vonta meg a határt kimondván, hogy az egy megyében fekvő birtokokra vonatkozó ily perek nem az ítélőmesterek, hanem az illető vármegye ítélkezése alá tartoznak. Az 1655. évi 53. törvénycikk az ítélőmesterek és a kúria hatáskörének rendezésére szolgált, tiltva, hogy az ítélőmesterek törvénytelen bírói parancsok alapján a királyi tábla hatáskörébe tartozó ügyeket vegyenek tárgyalásra. Az ítélőmesterek bírói hatáskörének — mely a XVII. század második felében bizonyos ügyekben már kizárólagos — végre az 1715. évi 28. törvénycikk adott törvényes szabályozást. E törvénycikk rendelkezései közül a továbbiak szempontjából főleg azoknak van jelentőségük, melyek a több megyében fekvő birtokok körül forgó pereket, most már nem csak az osztályos, hanem általában az örökösödési és a gyám elszámoltatására irányuló pereket is az ítélőmesterek hatáskörébe utalta és az ítélőmesterek és a vármegye hatáskörének értékhatár alapján való elválasztását általános szabályként írja elő. Ezután — a feudáliskori magyar bírósági szervezet közeledő nagy reformja miatt — e törvényes alap nélkül, sot „per abusum" keletkezett jogintézmény megszűnéséig már nem sok idő telt el. Az ítélőmestereknek helyhez nem kötött, a per tárgya szerint adódó helyszínen működő önálló perambulans bírósága a felek számára terhes, költséges, s a kortársak szerint gyakran elfogult, elavult formájú bíráskodást jelentett. A bírósági reform keretében az 1723. évi 30. törvénycikk az ítélőmesterek önálló bíráskodását megszüntette s az ítélőmesterek bírói funkcióját a kúrián belül végzendő referens-bírói tevékenységre korlátozta. A reform a megszüntetett ítélőmesteri külön bíráskodás helyébe a kerületi táb-