Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)

MÁSODIK RÉSZ Erdélyi Országos Kormányhatósági Levéltárak (F szekció)

alkalmazhatta a felfüggesztést. Főtisztek esetében az udvari kollégiumnak kellett jelentést tennie, s meg kellett várnia annak döntését. A sürgős esetek azonban itt is kivételt képeztek.) Tisztség megüresedése esetén az udvari bizottsághoz kellett hármas felterjesztést tennie. (Sürgősség esetén substitutióval élhetett; ez azonban a helyettesítő személy számára nem jelentett elsőbbségi jogot.) A személyzet megválasztásánál a kincstartónak figyelemmel kellett lennie az erdélyiekre. Különösen az alsóbb tisztségekre való jelentkezésre kellett őket „csábítani" (az instructio szavaival élve), hogy az igazgatás iskoláját kijárva, magasabb tisztségekig is juthassanak. „Ily módon ugyanis elvettetik köztük a magva e nemes mesterségnek és tudománynak, amely oly nagy idő óta teljesen elenyészett maguk közt a haza fiai közt az ásványokban oly igen gazdag tartományban." (Az udvar panaszának alapja volt. Köleséry és Kászoni János óta nem találkozunk értékes hazai szakértőkkel az erdélyi bányaigazgatás területén. Bécs — emlékezzünk csak az erdélyi rendek már említett sorozatos sérelmi felirataira — elzárta a kincstári tisztségeket — különösen a bánya- és pénz verésügyieket — az indigenák elől.) Az elmondottak mellett az utasítás még számos intézkedést tartalmazott a thesaurarius teendőire nézve. Évente egyszer végig kellett látogatnia a főbb bányahelyeket. Feladata volt a kincstári bányajogok revindikálása, az urburajog védelme, fellépés az arany-, ezüst- és higanycsempészet ellen. Biztosítania kellett a főaranyváltóhivatal pénzzel való ellátását, a pár hónappal előbb létrehozott bányaművelési alap részére való praestatiókat. Részletesen foglalkozott az erdélyi nemesfémtermelők (bányászok és aranymosók) védelmével. A kincstartó feladatai közé tartozott a bányászok védelme régi szabadságaikban és kiváltságaikban, s lehetőleg új bányászok betelepítése is. Oltalmat kellett nyújtania számukra a szerfeletti adóztatás ellen. (Az érchegységi bányászok adóztatása — mint I. Tóth Zoltán több helyütt rámutatott „Parasztmozgalmak az Erdélyi Érchegységben 1848-ig" c. munkájában — állandó perpatvar tárgya volt kincstár és megye közt.) Külön említette az utasítás az aranymosók védelmének kötelezettségét. Kitért a bányarendtartás kérdésére is. Űj, alapos rendtartás kidolgozását tartotta szükségesnek (a Constitutio Maximiliana alapján. A munka elvégzésére bizottságot küldött ki, a thesaurarius elnöklete alatt. Az eredmény: az 1747. évi bányatörvények.) A bányabíráskodás rendszerében is változást hozott a Thesaurariatus in Montanisticis et Monetariis létrehozása. Az új országos kormányhatóság bányatörvénykezési fórum appellatorium lett; tőle a bánya- és pénz verésügyi udvari kollégiumhoz nyílt a fellebbezés. Az utasítás végül felhívta a thesaurarius figyelmét a bányahelyek római katolikus és görög egyesült egyházközségeinek működésére és ezeknek megfelelő papokkal való ellátására, továbbá a bányavidék iskolaügyeivel való törődésre: meg kellett vizsgálnia a bányahelyek iskolamestereinek alkalmasságát, s jelentést kellett tennie az udvari kollégiumhoz arról, hogy miként lehet kijavítani a hibákat s előteremteni annak végrehajtására a fedezetet „kincstárunk jelentős megterheltetése nélkül".

38 1746-tal tehát kezdetét vette az erdélyi kincstári igazgatás kettéválasztása Cameralia- és Montanistica et Monetaria-igazgatásra. A thesaurarius (és ellenőre, Dietterich, a kincstári igazgatás tulajdonképpeni irányítója) személyében egyesíti a két nagy ág irányítását; egységes kormányhatóságról azonban nincs szó. Az erdélyi sóbányaügyek — egyetlen rövid, alább ismertetendő időszaktól eltekintve — mindvégig a Cameraliához számítottak.