Trócsányi Zsolt: Erdélyi kormányhatósági levéltárak (Magyar Országos Levéltár kiadványai, I. Levéltári leltárak 5. Budapest, 1973)
ELSŐ RÉSZ Az Erdélyi Kancelláriai Levéltár (B szekció)
lett külön könyvekbe vezette a jogbiztosító okleveleket s más királyi concessiókat, általános rendelkezéseket s más megőrzésre méltó iratokat; ezekhez mutatókat vagy repertóriumokat készített. Ismét külön típusú könyv volt az expeditiók általános másolati könyve. 14 Feljegyzési könyvet vezetett a királyhoz aláírásra felterjesztettekről; arról pedig, ami ezekből aláíratlanul maradt az uralkodónál, köteles volt jelentést tenni az alkancellárnak. Összeállítást készített a kincstárra háramló birtokokról. Az iratanyagból havonta fasciculusokat formált; ezek az év végén kerültek irattárba. Iratokat az alkancellár engedélye nélkül csak a referendariusoknak 15 adhatott ki; a kölcsönzésről feljegyzést kellett vezetnie, s egy hónapon belül vissza kellett kérnie a kiadott darabot. Hivatalos másolatot is csak az alkancellár, ül. a referendariusok 16 engedélyével adhatott ki. A jegyzőkönyvből 17 csak azzal közölhetett valamit, akit illetett, vagy azzal, aki számára az alkancellár engedélyezte. 18 Ez a sok tekintetben hézagos instructio (amelyről különben is erősen vitatható, hogy mennyiben tartották meg) hivatalt, hatóságot hozott létre, szemben a rendi utasításokkal, amelyek erről a hivataljellegről úgyszólván semmit sem mondtak. A hatóság gyakorlati kialakítása az utasítás kiadását követő másfél hónapban történt. 1695. október 3-án Káinoki újból audienciára jelentkezett I. Lipótnál, „admittaltatván etiam reliqua nobiliora et principaliora Cancellariae Membra, ad Augustissima oscula". 1695. október 31-én történt meg a Kancellária installatiója; ez év november 12-én tette le az alkancellár és a két referendarius Dietrichstein hercegnél az esküt (a többiek 14-én). 19 Az instructio körüli harc ezzel lényegében lezárult; Csáky László 1696-i bécsi követ járása már csak utójátéka volt a történteknek, s egyben jelentősebb állomása annak az újabb harcnak, amely a Gubernium s új felettese közt bontakozott ki. A Gubernium ti. (e tekintetben, féltékenységi okokból is, az erdélyi rendi álláspont kifejezője) nem nyugodott bele alárendeltségébe. Egyenesen a tőle való függésre kívánta utasítani a Kancelláriát; 20 figyelmeztette, hogy utasítása nem ellenkezhet az erdélyi főkancelláréval, ha „józanon és rendesen conferáltatik". Továbbra is fenn akarta tartani az alkancellári tisztség évenkénti váltakozását (az installatiótól számítva Káinoki egy esztendejét). Azt követelte, hogy az Erdélyi Udvari Kancellária által kiadott jogbiztosító oklevelek 21 bécsi aláíratásuk és regisztrálásuk után Erdélyben is aláírandók és lajstromozandók legyenek az ottani kancellár vagy alkancellár által, s csak azután adják ki őket a feleknek. Igényt támasztott arra, hogy a királytól az Erdélyi Udvari Kancelláriához leküldött memorialékat az ne referálja a Gubernium véleményének előzetes megkérdezése nélkül, hanem ezeket (írásos opinióját mellékelve) haladéktalanul küldje a Guberniumhoz, s majd attól kapja vissza referálásra. Ha pedig ily esetben a két vélemény eltér egymástól, újból forduljon a Guberniumhoz, végső esetben pedig referáltassa külön a két álláspontot. S végül utasította Csákyt: kérje az uralkodótól a fiscusra háramló jószágok registrálásáról szóló pontnak az utasításból való törlését. 22 Nincs nyoma annak (legalábbis a hatóság gyakorlatában nincs), hogy Csáky követség járása bármilyen eredményre vezetett volna. A Gubernium által kért ügyintézési változások keresztülvihetetlenségét nem kell részletesebben fejtegetni; a vezető évenkénti váltogatása pedig teljességgel elképzelhetetlen volt egy abszolutisztikus jellegű hatóságnál. Káinoki állandósult tisztében (azokat a hónapokat kivéve, amikor — 1697—1698-ban, bécsi tartózkodása idején — Bethlen Miklós mint főkancellár irányította a hatóság munkáját), s ez utódaira is áll. 3* 35
